Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

DESMOND MORRIS

MIÉRT CSINÁLJA…?

A LÓ

 

Mit jelez fülével a ló?

 

Mit jelez a ló a farkával?

 

Hányfajta lovat ismerünk?

 

 

MIT JELEZ FÜLÉVEL A LÓ?

 

A ló két füle ritkán van nyugton. Akár az égbolt radarkeresői, hol erre, hol arra fordulnak, a környező világ mindenféle zaját derítik fel. A kezes ló vad ükei számára roppant fontos volt ez a folytonos földerítés. Egyéb módjuk a védekezésre nem lévén a gyors visszavonulásnál, életük fordult azon, hogy a veszély első jeleire neszelnek-e, és a ragadozó nekirugaszkodását megelőzve futásra fogják-e a dolgot. A ló felderítő- és riasztórendszere a mozgó füle.

Kedvének fordultával változik a füle állása is, azért társai jelzésként olvashatják. Az egyik ló tud a másik érzelmi állapotáról, ha követi állását, mozdulását. A fülek szerepe tehát kettős: hangos jeleket fogad, és szemléltető jeleket közvetít. A látható jelek azért oly szemléltetőek, mert szembeszökő a ló füle is. Más patások, marhák, antilopok és rőtvadak szarvat vagy agancsot hordanak a fejükön, az pedig takarja a fülük mozgását. A ló fülét azonban látni jókora távolságból, még akkor is, ha csupán árnyképét figyeljük.

Ha a helyzet nyugalmas, lazán fölszegül, rése kifelé áll és előre, vagyis elölről és oldalról fogja be a hangot. Így szerzi a világból a legtöbb hírt. De amint gyanúsat hall, megrezzen az egyik füle vagy mind a kettő, és forogni kezd a nesz után, hogy szemből kapja és elemzőre foghassa.

Ha a hang aggodalomra ad okot, a ló a fejével vagy teljes testével a forrásának fordul, majd hegyezi a fülét – azaz merevíti és egyenest a hang irányába fordítja. A fülhegyezés neszelő, éber vagy csupán érdeklődő lóra vall. De hegyezi találkozásai alkalmával is.

A hegyezett fül ellentéte a repülő fül. Vízszintesen lebeg, résével a földnek. Fáradt, csüggedt lóra vall, olyanra, amelyik már nemigen érdeklődik az újság iránt. Megmondja világosan, hogy az állatnak elege van. Az ilyen lelkiállapotnak még beszédesebb jele a konya fül, mert az lejjebb száll a vízszintesnél is, akkor, ha a ló vagy igen álmos, vagy fájdítja valamijét, és minden érkező hír elől elzárkózna. Árulkodnak a konyuló fülek alulmaradásról is a társadalmi rangért zajló küzdelmeikben vagy a kínos találkozásokról, amelyeknek megadás a végük. A ló megadása így szól: "Nem vetekszek veled, jobb a békesség, te vagy az erősebbik, hagyj békemet."

Megfigyelhetjük olykor, hogy hátrafelé konyított fülével is tudatna valamit. Kétfelé áll ilyenkor is, de résével lovasa felé fordul, mondván, hogy tart emberi társától, és alázatos iránta. Alázatát a vízszintes helyzet jelzi, a visszafelé fordulás pedig azt, hogy minden apró nesz a félelmét táplálja, amit meglovagolója iránt érez. Irgalmatlan gazdák lovának fülállása ez, de megfigyelhető, ha kancával nemző kedvében találkozik. A kanca is így tartja fülét, ha ellenállhatatlan nemi kedv hajtja az erős ménlóhoz. Vonzódik hozzá, de tart is tőle, ezt beszéli a füle. A ménnek viszont az ilyen füljelzés nemi serkentőül szolgál, és megnyugtatja, hogy nem kell rúgástól tartania, ha a kancát hátulról közelíti meg.

Ha a közönséges félelemből páni rémület lesz, a fül fölszegül megint. Meredtebb is, de sűrűbben billeg is, forog is. A fülét billegető ló meg is bokrosodik még rémületében.

Az érzelmi skála túlsó végén, ahol düh, támadó kedv és úrhatnámság üti fel a fejét, ott a sunyi fül a jel. A ló a fejének lapítja annyira, hogy szinte nem is látni. A dühös ló árnyképe fületlen – s hogy az ember a lónak miért lehet az ura, annak magyarázatául elhangzott már, hogy alighanem azért, mert a mi fülünk fejünkhöz simul mindig. Lónyelven: igen fenyegetőek lehetünk. A lovaknak úgy tetszhet, nem is tehetnek a megbékítésünkre semmit. Bármilyen alázatosak, mi soha nem hegyezzük fülünket az üdvözlésükre, el sem eresztjük álmos egykedvűségünkben.

Oka van annak is, hogy a sunyi fül jelzi a legvadabb támadókedvet. Az ősi ló így védte fülét vetélytársainak támadásától. Ha hátrasimítja, nemigen téphetik vagy haraphatják meg – így lett az evolúció során a fülvédelemből a mindennapi lónyelv figyelmeztetése. Mert nem csupán akkor sunyít, ha már küzd javában. Inkább figyelmeztetés ez két vetélkedő ló találkozásának pillanatában. Ha a támadóbbik a fülét hátraszegi, tudatja: "Ha meg akarsz verekedni, hát lássuk!" S a másik ló vagy megjuházik, vagy hasonló fenyegetéssel válaszol. A viták küzdelem nélkül elsimulhatnak így. A jelek alkalmatosan megelőzik a rúgást-harapást.

Egy nevezetes állapotban szokatlanok a fül jelzései. Ha a versenylovat megétetik, füleinek furcsa mozgásáról megítélhető, mi történt. Ha nyugtatót kapott, füle kétfelé konyul, még ha éppoly élénk is, mint egyébkor. S a két füle jártában lifeg, mintha izmai nem is működnének. Ha viszont serkentőszerrel étették, füle megmerevedik, nem is mozdul. Gyanús lehet nyomban, ha egyik vagy másik ló a verseny előtt így viselkedik.

Végül, emlékeztetőül: az egészséges, szereken nem tartott ló örökké mozgatja fülét mindennapi életében hangok után. A ménesben élő pedig hamar meglátja, hogy társa neszel-e valamire, s akkor mindketten ráhangolnak a nesz forrására. Az efféle kíváncsiság kedvükön is úrrá lesz. Ha a nesz hátulról érkezik, a ló füle fordul, csupán amikor kíváncsisága elült, akkor tér vissza a kedve szerinti egyenletesebb helyzetbe. Röpke figyelmek s állandóbb kedvek váltakozását leolvashatjuk róluk így. Csupán amikor a fülük "beszédébe" beletanultunk s egy pillantással értünk is belőle, akkor kezdünk világukba hatolni.

 

 

MIT JELEZ A LÓ A FARKÁVAL?

 

A ló farka úgy emelkedik és úgy süllyed, akár a feszültségmérő tűje. Ha feltartja, éberségét, készenlétét, tettrekészségét jelzi. Ha lógatja, azt mondja vele, hogy álmos, elcsigázott, sajdítja valamijét, fél vagy alázatos.

Oka ennek a kettősségnek az, hogy haladása minél inkább gyorsul, annál erősebben működik a nehézkedés ellenében ható izomzata. Inai megemelik és lódítják, és farkának emelkedése is e folyamat része. Majd amikor lassít, a folyamat megfordul, s kókad a ló farka is. A "fölkerekedik-elül" ősi szópórja igen alkalmas a ló testi beszédének fordítására itt. A törzsfejlődés évezredei múltán azonban a ló már jelként is emeli a farkát, bár egyébként mozdulatlan.

A tüzes fiatal állat például közeledhet a másikhoz, és játékra való készségét farkának magasra emelésével jelzi. Emeli is, amennyire csak lótól telik! Olykor még vissza is kunkorodik a farka a háta fölött, mutatván, mennyire ínyére volna a játék. A hívást nyomban megérti a másik fiatal ló, s a játék kezdődhet. Vagyis a farokemelés pillanatában nincs gyorsuló mozgás. Évődhetnek akár egy helyben. A "fölkerekedni" jele tehát "gyere" jellé módosult. A mozdulatot meg éppen nem okozza már a sebesség. Távoli jelképe csupán. Vagy így szól a biztatás: "Gyere, szaladjunk játszani egyet!"

Hasonlóképpen el is ernyeszti farkát a ló, mondván mintegy: "Fáradt vagyok, gyenge vagyok, tégy velem, amit akarsz, elvégre te vagy a gazda." De ha más lótól tart, be is vonja farkát a két hátsó lába közé, mint amikor a kutya "húzza be fülét-farkát".

Ha feszült vagy támadó kedvű, úgy adja jelét a farkával, hogy húsos tövét mereszti, s az úgy ötlik elő, akár valami szőrös bunkó.

Amikor a nemi izgalom tereli össze a kancát a csődörrel, farka a pillanat izgalmában megmered mind a kettőnek – a különbség csupán annyi, hogy a kanca farka a biztatás jeléül félreáll emelt helyzetében is.

A "felkerekedik-elül" jelein kívül tesz még a farkával gyors, minden irányba suhintó jeleket is. Ezek a jelek bosszúságáról beszélnek, amikor legyek, férgek kínozzák a lovat. Ilyenkor farkát légycsapóként használja. Ezt az ősi mozdulatot azonban, mint annyi mást is, elkölcsönözte társas érintkezéséhez. Az aggodalmas, csalódott vagy zavarodott ló kandargat a farkával, oldalvást először, majd föl-le, majd körkörösen. Az a légy régéri jelképpé vált, amit így csapdos. Nyugtalansága ilyenbor lelki inkább, mintsem testi. Díjlovaglások alkalmával pontokat veszíthet ezzel, amit "akaratosságául" rónak fel – azaz a csapdosást úgy értelmezik, hogy nyughatatlan, lovasa nem készítette az alkalomhoz eléggé.

Ha a ló megdühösödik, rosszkedvét erősödő farokcsapásokkal nyilvánítja. Csap akkorákat, hogy csak úgy süvölt, és a vér is kiserken az ember bőréből, ha végigvág rajta ilyenkor. De akár magasra is emelheti a farkát, úgy csapja le megint. Az efféle jelek kegyetlen rúgást jósolhatnak.

A némely országban tiltott áramütéses ostor csapására igen jellegzetesen válaszol a ló. Amint "megrázzák" vele, gyors kört ír farkával, majd magasra emeli, úgy sújt le hátsó lába hosszán. Mindez egy másodperc műve ugyan, mégis csalhatatlan jele, hogy tiltott ösztökélés történt.

Másféle csalást fedeztek fel a délceg járású tennessee-i sétalovaknál. Megtörténik, hogy ezeknek a kemény kézzel idomított lovaknak a farkát megkurtítják, majd csonkjára hamis szőrt ragasztanak, hogy fennen hordja. Máskor megteszik, hogy hasonló céllal gyömbért dugnak a szerencsétlen pára végbelébe. A vadnyugati filmek gyakori fordulata "Pusztuljunk innét lóhalálában!" – az efféle mesterkedésekkel sokat veszített a varázsából.

 

 

HÁNY FAJTA LOVAT ISMERÜNK?

 

Legújabb áttekintésük 207 különálló fajtát számlál. Soknak tetszik, hiszen akárhány országban s akárhány vidékén helyi nevet akasztanak a "fajokra" – viszont maradhattak isten háta mögötti zugokban lófajták feljegyzetlenül is. A szám mindenképpen utal a lovak világának roppant változatosságára.

A 207 lajstromozott fajta közt 67 a póni, 36 az igás és 104 a sportló. Ilyen összevetésben póni az a ló, amelyiknek 147 centiméternél (14,2 maroknál) nem nagyobb a marmagassága – azonban nem csupán a magasság különbözteti meg a pónikat a lovaktól. A póni jóval inkább hasonlít ősi elődeihez: rövidebb a lába testéhez mérten, keményebb kötésű, és egy súlycsoportban erősebb is a lónál. De van a lovaknak két fajtája, amely mérete szerint póninak számít ugyan, arányait tekintve mégis lónak mondjuk. Az egyik az ősi káspi fajta, a másik korunk falabellája. Mindkét fajtát inkább apró lovakként emlegetik, mert a póniktól kecsesebb arányaik különböztetik meg őket. A káspiakat nemrégiben fedezték föl a Kaszpi-tenger iráni partvidékén. Csöpp arab lovaknak tetszenek inkább, és általános az a meggyőződés, hogy voltaképpen annak a lófajtának ivadékai, amelyből az arab lovakat tenyésztették évezredekkel ezelőtt. Felbukkantak már 2500 éves perzsa faragványokon is, de azóta nemigen látta őket a világ. Egymás közt szaporodtak ezen a távoli tájékon, és emberek nem bolygatták az életüket – meghagyták őket olyannak, amilyenek az ókorban voltak. 1965-ben néhány példányukat Nyugatra hozták, pátyolgatták-tenyésztették, mint a modern telivérek előhírnökeit.

A falabella története merőben más. Argentínában tenyésztették, voltaképpen a shetlandi póni kicsinyítésével. Arányai azonban a lóéra emlékeztetőek. Hanem ezek a pöttöm állatok ahhoz pillesúlyúak, hogy megüljék őket, inkább csak kényeztetnivalók. Átlagos magasságuk méteresnél kisebb, vagyis apróbbak a kutya akárhány fajtájánál. A legkisebb felnőtt falabella marmagassága csupán 38 centiméter, azért törpe a nagy szelindek egy métert meghaladó magasságához mérten. Elgondolni is hajmeresztő, hogy egy ló elsétál a kutya alatt – azonban e többsincs lovak mégsem tekintendők torzszülöttnek, mivel korunk lovának közös őse, az ötvenmillió évvel ezelőtt élt Eohippus csupán 25 centiméter magas volt. Manapság, amikor 30 centiméteres marmagasságot alig meghaladó falabellacsikók születnek, voltaképpen őseiket csodálhatjuk bennük.

S ha most a pónik világából az igáslovakéba ugrunk át, a túlsó végletet látjuk, a lovak óriásait. Némelyikük 213,36 centiméteres marmagasságával (21,1 marokkal) nőtt ki a földből, és egy tonnánál súlyosabb. Ezek a nagy testű lovak szolgáltak erővel a mezőgazdaságnak, mielőtt a robbanómotor a gázait pufogni kezdte úton-útfélen. A csöndes régi világ kényeztetett tanúi az igáslovak, legszebb példányaikat rendszeresen mutogatják mezőgazdasági szemléken és vásárokon. Lelkes gazdáik éltetik legfontosabb fajtáikat, és az érdeklődés akkora irántuk, hogy jövőjük az űrkorban is biztosnak látszik.

A fajták legváltozatosabb csoportja manapság mégis a sportlovaké. Vagy száz fajtát foglal magába. A sport – akár lovaglás, akár vadászat, akár verseny, akár ugratás, akár parádé, akár póló – a huszadik századi ló kiválóságának biztosítéka. Amint a népes városok terjednek és mind jobban körülzárják a vidéket, a vidéki foglalatosságok mind védettebbé válnak, és a lovaglás fonák módon éppen az autózás és a forgalmi dugó korában a legnépszerűbb. Mint az élet motorizálódásának ellenszerét nem csupán lovasok élvezik, hanem sok millió nézőjük is lóversenyeken, bemutatókon és a televízió képernyőjén. A sportló nem lovasa szenvedélyének tárgya már. Ember-állat bensőséges kapcsolatának és a zöldbe vesző vidéki múlt jelképévé is vált. Ha felértékelődése így folytatódik, meglehet, hogy a jövőben még több lófajtát ismerünk meg.

Érdemes megemlíteni, mely országok dicsekszenek a legtöbb lófajtával. Oroszország mintegy 27 fajtával vezet. Második Nagy-Britannia 19 fajtával, Franciaország a harmadik 18 fajtával, az Egyesült Államok és Németország következik utánuk 16-16-tal, Olaszország 10, Lengyelország 9 fajtával. Ezeket a számokat azonban szűkre fogottnak tekinthetjük, mert a változó környezetnek megfelelő új fajtákat tenyésztenek mindig, mégis elárulják, mely országok foglalkoznak fajták tenyésztésével a leginkább, és kényeztetik lovaikat a huszadik század legvégén.