Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


PAUL DAVIES

 

AZ UTOLSÓ HÁROM

 

PERC

 

 

"Persze tudás híján kétely kísérti az elmét:

Nemződött-e világunk és volt kezdete tényleg.

S vége, az is beköszönt egyszerre, ha majd a világfal

Ennyi heves mozgás terhét nem bírja ki – vagy tán

Isteni végzésből örök épség szállt-e reá és

Míg az öröklét állandó útján tovasiklik,

Fittyet hány az időtlen idők roppant erejének?"

Lucretius: A természetről

(Meller Péter fordítása)

 

Az Utolsó ítélet napja

 

 

Időpont: 2126. augusztus 21. Az utolsó ítélet napja. Helyszín: a Föld. Szerte a bolygón kétségbeesett emberek próbálnak elrej­tőzni. Milliárdok számára azonban nincs hová menni. Néhá­nyan a föld alá próbálnak menekülni, kétségbeesésükben elha­gyott bányák vágatait keresik vagy tengeralattjárókkal az óce­ánok mélyére rejtőznek. Mások felelőtlen, gyilkos őrjöngésben törnek ki. A legtöbben azonban csak ülnek, búskomoran és za­varodottan. Várják a Végzetet.

Fenn az égen hatalmas fénykéve vág bele az éjszaka sötétjé­be. Kezdetben csak egy halvány, elmosódott fényfolt látszott, amely napról napra nőtt a világűrben kavargó, forró gázör­vénnyé. A gázcsóva végén sötét, alaktalan, vészjósló csomó szá­guld. Az üstökös aprócska feje nem is sejteti iszonyú pusztító erejét. Az égitest elképesztő, hetvenezer kilométeres óránkénti sebességgel pontosan a Föld felé tart. A sok billió tonnányi jég és kőtömeg másodpercenként 20 kilométerrel közelebb kerül a Földhöz, hogy végül a hangsebesség hetvenszeresével csapód­jon bolygónk testébe.

Az emberiség nem tehet mást, mint figyel és vár. A tudósok, akik távcsöveiket már rég elfordították az elkerülhetetlenről, most csendben kikapcsolják számítógépeiket is. A katasztrófa véget nem érő szimulációi túlságosan bizonytalanok, az ered­mények pedig túl riasztóak ahhoz, hogy nyilvánosságra kerül­jenek. Egyes tudósok túlélési stratégiákat dolgoztak ki, hogy műszaki ismereteiknek köszönhetően előnyre tegyenek szert embertársaikkal szemben. Mások igyekeznek a lehető leggon­dosabban megfigyelni a katasztrófa körülményeit. Az utolsó pillanatig tudósokhoz méltó magatartást tanúsítva mindent gondosan feljegyeznek, és az adatokat különleges kapszulák­ban mélyen a Föld alá temetik. Az utókor számára...

A becsapódás pillanata egyre közeledik. Szerte a világon emberek milliói aggódva pillantanak a karórájukra. Elérkezett az utolsó három perc.

Közvetlenül a fejük fölött az égbolt széthasad. A becsapódó test félrelök néhány ezer köbkilométer levegőt. Városnyi vastag­ságú tűzcsóva irányul a Föld felé, hogy tizenöt másodperc múl­va belédöfjön bolygónk testébe. A tízezernyi földrengés erejétől az egész bolygó megrázkódik. A félretaszított légtömegek lökés­hulláma végigseper a Föld egész felszínén, minden emberi alko­tást a föld színével tesz egyenlővé, minden útjába kerülő aka­dályt porrá zúz. A becsapódás helye körül a megolvadt kőzetből több kilométer magas hegyek emelkednek, miközben egy csak­nem kétszáz kilométer átmérőjű kráter belsejében napvilágra kerülnek a Föld mélyen fekvő rétegei. Az olvadt sziklafal kifelé nyomul, felgyűrve a felszínt, mintha lassított felvételen figyel­nénk egy meglibbentett, óriás takaró mozgását.

Magában a kráterben sok billió tonna kőzet egyszerűen el­gőzölög. Ennél is több anyag fröccsen szerteszét, egy része olyan óriási sebességgel, hogy a világűrbe kerül. A szétszóródó anyag legnagyobb része fél kontinensnyi területet beborít, a becsapódás sok száz, vagy akár néhány ezer kilométeres körze­tében visszahull a felszínre, iszonyú pusztítást okozva odalent. Az olvadt törmelék egy része az óceánba hull, ami óriási szökő­árt kelt, tovább fokozva a világméretű zűrzavart. A poros tör­melék vastag csóvában a felsőlégkörbe jut, ahol szétterjed és az egész bolygó elől eltakarja a napfényt. A világűrbe kirepített anyag egy része visszahull a légkörbe, ezért a napsütést most meteorok milliárdjainak fenyegető felvillanásai helyettesítik, perzselő hőt árasztva a földfelszínre.

A leírtak alapja az az előrejelzés, mely szerint a Swift-Tuttle­-üstökös 2126. augusztus 21-én nekiütközik a Földnek. Ha ez va­lóban bekövetkezik, az egész emberiséget elpusztító, világmére­tű katasztrófa elkerülhetetlen. Amikor ez az üstökös 1993-ban a Föld közelébe látogatott, az első számítások arra utaltak, hogy 2126-ban minden valószínűség szerint bekövetkezik az összeüt­közés. Azóta a pontosabb elemzések azt mutatják, hogy az üstökös valójában két héttel lekési a randevút a Földdel. Az elma­radt találkozó után valamelyest talán fellélegezhetünk. A ve­szély azonban nem múlik el teljesen. Előbb vagy utóbb a Swift-­Tuttle-üstökös, vagy egy másik, hozzá hasonló égitest egészen bizonyosan eltalálja a Földet. A becslések szerint 10 000, lega­lább fél kilométer átmérőjű égitest kering a Földét keresztező pályán. Ezek a kozmikus betolakodók a Naprendszer külsőbb, hideg részeiből származnak. Egyesek közülük olyan üstökösök maradványai, amelyeket a bolygók gravitációs tere csapdába ej­tett, míg mások a Mars és a Jupiter pályája között húzódó kis­bolygó-övezetből erednek. Pályáik instabilitása miatt ezek a ki­csiny, de halált hozó égitestek közül egyesek kikerülnek a belső Naprendszerből, miközben folyamatosan újabbak jutnak be oda, állandó veszélyt jelentve a Föld és testvérbolygói számára.

Ezen égitestek közül sok nagyobb pusztítást képes okozni, mint a Föld valamennyi nukleáris fegyvere együttesen. Csupán idő kérdése, hogy mikor találja el valamelyik a Földet. Ha ez bekövetkezik, semmi jót nem fog jelenteni az emberiség számá­ra. Amire még nem volt példa: fajunk története hirtelen meg­szakad. A Föld számára azonban mindez többé-kevésbé meg­szokott eseménynek számít. Hasonló méretű üstökösök vagy kisbolygók becsapódása átlagosan néhány millió évenként elő­fordul. Ma már széles körben elfogadott az a nézet, mely szerint egy vagy több hasonló esemény okozta hatvanöt millió évvel ez­előtt a dinoszauruszok kipusztulását. Legközelebb ránk vár ugyanez a sors.

Az utolsó ítéletben való hit a legtöbb vallásban és kultúrá­ban igen mélyen gyökerezik. A Szentírás érzékletesen írja le a ránk váró halált és pusztulást:

"És lőnek zendülések és mennydörgések és villámlások; és lőn nagy földindulás, a milyen nem volt, mióta az emberek a földön vannak, ilyen földindulás, ilyen nagy. ...És minden szi­get elmúlék, és hegyek nem találtatának többé. És nagy jégeső, mint egy-egy tálentom, szálla az égből az emberekre; és káromlák az Istent az emberek a jégeső csapásáért; mert annak csapása felette nagy." (János: Jelenésekről 16, 18 és 20-21)

Természetesen számos veszély leselkedik a Földre, a vad erők uralta Világegyetem aprócska égitestjére. Mindennek elle­nére bolygónk az elmúlt legalább három és fél milliárd év alatt mindvégig lakható maradt.

A Földön elért sikereink titkát a világűrben kell keresnünk. Naprendszerünk parányi, nyüzsgő sziget a végtelen üresség tengerében. A hozzánk legközelebbi csillag (a Napot nem szá­mítva) több, mint négy fényév távolságban van. Ha ezt a távol­ságot el akarjuk képzelni, gondoljunk arra, hogy a százötven millió kilométerre lévő Nap fénye mindössze nyolc és fél perc alatt éri el a Földet. Négy év alatt a fénysugár csaknem negy­ven billió kilométert tesz meg.

A Nap egy átlagos törpecsillag, amely galaxisunk, a Tejút­rendszer egy semmitmondó részén helyezkedik el. A Tejútrend­szer mintegy száz milliárd csillagot tartalmaz, melyek közül egyesek tömege alig néhány százaléka a Napénak, míg másoké több száz naptömeg. Ez a rengeteg csillag egy csomó gáz és por kíséretében, valamint ismeretlen számú üstökös, kisbolygó, bolygó és fekete lyuk társaságában lassan, méltóságteljesen ke­ring a Tejútrendszer középpontja körül. A benne található égi­testek elképesztően nagy száma miatt az az érzésünk támadhat, hogy a Tejútrendszer zsúfolásig tele van. Ne felejtsük azonban el, hogy a Tejútrendszer átmérője mintegy százezer fényév La­pos korong alakú, a közepén jellegzetes kidudorodással. Magja köré az abból kinyúló, csillagokból és gázból álló néhány spirál­kar tekeredik fel. Napunk az egyik ilyen spirálkar belsejében, a Tejútrendszer középpontjától mintegy harmincezer fényév tá­volságban helyezkedik el.

Legjobb tudomásunk szerint a Tejútrendszernek nincs sem­milyen különleges tulajdonsága. Egy hozzá hasonló galaxis, az Andromeda-köd mintegy két millió fényévnyire található, ab­ban a csillagképben, amelyikről a nevét is kapta. Halvány, el­mosódott fényfoltként szabad szemmel is éppenhogy észreve­hető. A megfigyelhető Világegyetemet sok milliárd galaxis al­kotja. Egy részük spirális, mások elliptikusak, de jócskán találunk szabálytalan alakúakat is. A távolságok óriásiak. A legerősebb távcsövekkel még néhány milliárd fényév távolság­ban is megfigyelhetünk galaxisokat. Akadnak olyanok, ame­lyek fénye régebben indult el felénk, mint amikor a Föld (négy és fél milliárd évvel ezelőtt) megszületett.

Ezek az óriási távolságok azt is jelentik, hogy a kozmikus összeütközések ritkák. A Földet mindenesetre a legnagyobb veszély a közvetlen környezetéből fenyegeti. A "tisztességes" kisbolygók jobbára a Mars és a Jupiter pályája között kisboly­gó-övezetben tartózkodnak. A Jupiter óriási tömege azonban megzavarja a hozzá közel kerülő kisbolygók mozgását, ezért egyesek a belső Naprendszer felé veszik az útjukat, így veszé­lyeztetik a Földet.

Az üstökösök esetében nem a Jupiter, hanem a közeli csilla­gok a bajok okozói. A Tejútrendszer nem merev és mozdulat­lan rendszer, hanem lassan forog, azáltal, hogy csillagai a mag­ja körül keringenek. A Nap a bolygókból álló kis csapatával együtt körülbelül kétszáz millió évig tartó kalandos utazással tesz meg egy kört a Tejútrendszer középpontja körül. A közeli csillagok – gravitációjuk révén – belekaphatnak a Naprend­szert körülölelő üstökösfelhőbe, ahonnan néhány üstökösma­got a Nap felé taszítanak. A belső Naprendszerbe érkező üstö­kösmag illékony anyagai a Nap hőjének hatására párologni kezdenek. A felszabaduló anyag a napszél hatására hosszan el­nyúlik, kialakul az üstökös közismert csóvája. Nagyritkán elő­fordulhat, hogy a belső Naprendszerben tett látogatása közben az üstökös összeütközik a Földdel. Igaz ugyan, hogy a pusztí­tást ilyenkor közvetlenül az üstökös okozza, a katasztrófáért a felelősség azonban mégis a Naprendszer közelében elhaladó csillagot terheli. Szerencsére a csillagok közötti irdatlan távol­ságok miatt az ilyen találkozók meglehetősen ritkák.

A Tejútrendszer középpontja körüli keringésük közben más égitestek is elhaladhatnak mellettünk. Óriás gázfelhők sodród­hatnak a közelünkbe, amelyek anyaga ugyan ritkább, mint a laboratóriumokban előállítható vákuum, nagy tömegük folytán mégis jelentősen meg tudják változtatni a napszél áramlását és a Napból érkező hősugárzás mennyiségét. A koromfekete vi­lágűrben más, aljas szándékú égitestek is ólálkodhatnak: ma­gányosan kóborló bolygók, neutroncsillagok, barna törpék, fe­kete lyukak. Mindezek – sok más egyéb égitesttel egyetemben – észrevétlenek maradhatnak, így minden előzetes figyelmezte­tés nélkül zúdíthatnak hirtelen katasztrófát a Naprendszerre.

Lehet, hogy a fenyegetés még ennél is alattomosabb. Egyes csillagászok feltételezik, hogy a Nap – az égbolt csillagainak na­gyobb részéhez hasonlóan – valójában egy kettőscsillag-rend­szer tagja. Nemezisnek, vagy Halálcsillagnak elkeresztelt kísé­rőcsillagunk – ha egyáltalán létezik – túlságosan halvány és távoli ahhoz, hogy felfedezhettük volna. A Nap körül csigalas­súsággal araszoló égitest gravitációs hatása révén azonban még­is felhívja magára a figyelmet, mert szabályos időközönként (mintegy harminc millió évenként) megzavarja a távoli üstökös­magok mozgását, és csapatostól küldi őket a Naprendszer belse­je felé, ami a Földön pusztító becsapódások sorozatát okozhatja. A geológusok megfigyelték, hogy az élőlények katasztrofális, vi­lágméretű kipusztulási hullámai a földtörténet során valóban mintegy harminc millió évenként következtek be.

Távolabbra tekintve a csillagászok megfigyelték, hogy egész galaxisok is összeütközhetnek egymással. Mekkora az esélye annak, hogy a Tejútrendszert elüti egy másik galaxis? Egyes csillagok szokatlanul gyors mozgása amellett szóló bizonyíté­kot jelent, hogy története során a Tejútrendszer már átélt né­hány kozmikus karambolt, kisebb, közeli galaxisokkal. Két ga­laxis összeütközése azonban nem feltétlenül jelent katasztrófát a galaxisokat alkotó csillagokra nézve. A csillagok oly ritkán töltik ki a galaxist, hogy két galaxis akár teljesen egybe is ol­vadhat anélkül, hogy csillagaiknak össze kellene ütközniük.

Sok ember számára lebilincselő a Végítélet látomása, a világ hirtelen, látványos pusztulása. A hirtelen halál azonban sokkal kevésbé fenyeget bennünket, mint a lassú elmúlás. Számos módja van annak, hogy a Föld fokozatosan lakhatatlanná vál­jék. A lassú ökológiai pusztulás, az éghajlat változása, a Nap hő­sugárzásának apró változásai – mind rontják a kényelemérze­tünket, vagy akár kockára teszik túlélésünk lehetőségét töré­keny bolygónkon. Az ilyen változások azonban csak néhány ezer vagy néhány millió év alatt következnek be, így az emberi­ség a modern technika vívmányai segítségével esetleg eredmé­nyesen veheti fel ellenük a harcot. Egy újabb jégkorszak fokoza­tos beköszöntése például nem feltétlenül jelentene teljes ka­tasztrófát fajunk számára, feltéve, hogy elegendő idő áll rendelkezésünkre tevékenységünk újjászervezéséhez. Remélhet­jük, hogy a következő évezredben a technikai fejlődés továbbra is szédítő tempójú marad. Ha ez így történik, akkor bízhatunk abban, hogy az ember vagy leszármazottai egyre nagyobb és na­gyobb fizikai rendszereket lesznek képesek uralmuk alá vonni, míg végül abba a helyzetbe kerülhetnek, hogy még a kozmikus léptékben fenyegető katasztrófákat is képesek lesznek elháríta­ni. Vajon elméletileg mindent túlélhet az emberiség? Nincs ki­zárva. Látni fogjuk azonban, hogy a halhatatlanságot megsze­rezni nem könnyű, sőt, esetleg lehetetlen. Maga a Világegyetem fizikai törvényeknek engedelmeskedik, amelyek megszabják sa­ját életciklusát is: születését, fejlődését és – talán – pusztulását. Saját sorsunk elválaszthatatlanul a csillagokéhoz kötődik



 

Élet a lassuló világban

 

1972-ben a Római Klub A növekedés határai címmel komor elő­rejelzést tett közzé az emberiség jövőjére vonatkozóan. Számos küszöbön álló katasztrófát soroltak föl, ezek egyike szerint a vi­lág fosszilis tüzelőanyag-készletei röpke néhány évtizeden be­lül kimerülnek. Az emberek megriadtak, az olaj ára magasba szökött és divatos téma lett az alternatív energiaforrások kuta­tása. Most a 90-es évek közepén járunk és egyelőre nyoma sincs annak, hogy a fosszilis tüzelőanyag-készletek a kimerülés határán járnának. Így aztán a riadalom helyét a nyugalmas megelégedettség vette át. Sajnos az egyszerű matematikai szá­mítások mindennek ellenére azt mutatják, hogy egy véges erő­forrást nem lehet soha nem csökkenő, véges tempóban az örök­kévalóságig kiaknázni. Előbb vagy utóbb egészen biztosan be­köszönt az energiaválság. Hasonló végkövetkeztetésre kell jutnunk a Föld népességét illetően is: az nem növekedhet min­den határon túl.

Egyes jeremiások úgy gondolják, hogy a ránk váró energia­- és túlnépesedési válság miatt egyszer és mindenkorra búcsút mondhatunk az emberiség létezésének. Nincs szükség azonban arra, hogy párhuzamot vonjunk a fosszilis tüzelőanyag-készle­tek kimerülése és a Homo sapiens kipusztulása között. Elképesz­tő bőségű energiaforrások vesznek körül bennünket, feltéve, hogy megvan bennünk az akarat és a képesség a kiaknázásukra. Legfigyelemreméltóbb a napfény, amely több energiát kínál, mint amennyi az emberiség egész szükséglete. Nehezebb prob­lémának látszik az emberiség szaporodásának visszafogása, még mielőtt világméretű éhínség tizedelné meg sorainkat. Ehhez sokkal inkább társadalmi, gazdasági és politikai eredményekre van szükség, semmint tudományosakra. Mindenesetre, ha le tudjuk győzni a fosszilis üzemanyagok kimerülése miatt fellépő hiányt, és ha katasztrofális konfliktusok nélkül stabilizálni tud­juk a népességet, és ha az ökológiai és a kisbolygók becsapódá­sából származó katasztrófákat korlátozni tudjuk, akkor azt hi­szem, hogy az emberiség sorsa felvirágozhat. Nincs olyan ter­mészeti törvény, amely lehetetlenné tenné fajunk örök életét.

Természetesen elképzelhetjük az utódainkat, akiknek ilyen elképesztően hosszú idő áll rendelkezésükre ahhoz, hogy fej­lesszék űrkutatásukat, és sok egyéb technikai csodát is megvaló­sítsanak. Elég idő áll a rendelkezésükre, hogy elhagyják a Föl­det, még mielőtt a Nap pecsenyévé süti őket. Lehetőségük lesz arra, hogy keressenek egy másik lakható bolygót, majd ha kell, megint újabbat, és így tovább. A világűr felé történő terjeszke­dés közben a népesség lélekszáma ugyancsak nő. Megnyugtató-e vajon az a tudat, hogy a huszadik század túléléséért folytatott harcunk végsősoron nem hiábavaló?

A Homo sapiensnek, azaz értelmes embernek nevezett faj a biológiai törzsfejlődés eredményeképpen jelent meg a Földön. Saját tevékenységünk azonban hamarosan módosította az evo­lúció folyamatát. A természetes kiválogatódás irányításával be­avatkoztunk ebbe a folyamatba. Egyre valószínűbbnek látszik a különféle mutációk mesterséges előállításának a lehetősége. Nemsokára képesek leszünk arra, hogy meghatározott fizikai és szellemi tulajdonságokkal rendelkező emberi lényeket ter­vezzünk és állítsunk elő közvetlen génmanipulációval. Ezek a biotechnológiai lehetőségek a technikai civilizáció néhány évti­zede során születtek. Képzeljük el, mi mindent érhet el a tudo­mány és a műszaki gyakorlat évezredek vagy évmilliók alatt.

Csak néhány évtizede képes az emberiség elhagyni bolygón­kat és bejárni a világűrt. Az elkövetkező évmilliárdok során leszármazottaink elterjedhetnek a Földön kívül, az egész Nap­rendszerben, majd később a Tejútrendszer más csillagai környe­zetében. Sokan gyakran – tévesen – azt hiszik, hogy egy ilyen vállalkozás az örökkévalóságig tart. Ez azonban nem így van. A gyarmatosítás valószínűleg bolygóról bolygóra ugorva fog vég­bemenni. A gyarmatosítók egy néhány fényév távolságban lévő, megfelelőnek látszó bolygó kedvéért elhagyják a Földet. Ha a fényét megközelítő sebességgel tudnak haladni, akkor az utazás csupán néhány évig tart. Még ha leszármazottaink soha nem ér­nek el nagyobb sebességet, mint a fénysebesség 1 százaléka ­ami meglehetősen mérsékelt célkitűzés –, az utazás akkor is csak néhány évszázadig tart. Ismét további néhány évszázadot vesz igénybe a végleges megtelepedés a kiválasztott bolygón, ami után az eredeti gyarmatosítók leszármazottai arra gondol­hatnak, hogy ők is elindítsák gyarmatosító expedíciójukat egy még távolabbi, megfelelőnek tűnő bolygó irányába. További né­hány száz év múltán ezt az újabb bolygót is gyarmatosítják, és így tovább. Ugyanezzel a stratégiával hódították meg a poliné­zek is a Csendes-óceán középső részének szigetvilágát.

A fény körülbelül százezer év alatt szeli keresztül a Tejút­rendszert. Ha a fénysebesség 1 százalékával haladunk, akkor ugyanez az utazás tízmillió évig tart. Ha útközben százezer bolygót gyarmatosítunk és mindegyiken két évszázadot vesz igénybe a megtelepedés, akkor ez mindössze megháromszoroz­za a Tejútrendszer gyarmatosításához szükséges időt. Csillagá­szati vagy akár geológiai léptékkel mérve azonban a harminc millió év igazán nem hosszú idő. A Nap körülbelül kétszáz millió év alatt kerüli meg egyszer a Tejútrendszer középpont­ját, az élet a Földön legalább tizenhétszer ennyi ideje létezik. A Nap öregedése csak három-négy milliárd év múlva kezdi a Földet veszélyeztetni. Harminc millió év alatt tehát szinte alig valami változik meg. Arra a következtetésre juthatunk tehát, hogy leszármazottaink annak az időnek a törtrésze alatt gyar­matosíthatják a Tejútrendszert, mint amennyi időre a techni­kai civilizáció kialakulásához a Földön szükség volt.

 

Milyenek lesznek ezek a gyarmatosító leszármazottaink? Ha szabadon engedjük a fantáziánkat, feltételezhetjük, hogy a gyar­matosítók génjeit mesterségesen át fogják alakítani, hogy könnyebben alkalmazkodjanak a célbolygó fizikai viszonyaihoz. Vegyünk egy egyszerű példát! Ha egy a Földhöz hasonló bolygót fedeznénk fel az Epszilon Eridani körül, és megállapítanánk, hogy légköre mindössze 10 százalék oxigént tartalmaz, akkor a gyarmatosítók szervezetét úgy lehet átalakítani, hogy több vörös vértestjük legyen. Ha a célbolygó felszíni gravitációs gyorsulása nagyobb a földinél, akkor robusztusabb testfelépítést és erősebb csontokat írhatunk elő a gyarmatosítók számára. És így tovább.