Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


I. Miért vannak emberek?

Az értelmes élet egy bolygón akkor éri el nagykorúságát, amikor első ízben dolgozza ki saját létének indoklását. Ha magasabbrendű élőlények az űrből valaha is meglátogatják a Földet, civilizációnk szintjének felmérése céljából legelőször azt fogják megkérdezni, hogy felfedeztük-e már az evolúciót. Már több mint hárommilliárd éve léteztek élő szervezetek a Földön anélkül, hogy tudták volna miért, amikor végül is egyikük számára megvilágosodott az igazság. Az illetőt Charles Darwinnak hívták. A méltányosság kedvéért hozzá kell tennünk, hogy másoknak is voltak sejtéseik, de Darwin volt az, aki először adta létünk összefüggő tudományos magyará­zatát. Darwin tette lehetővé, hogy értelmes választ adjunk annak a kíváncsi gyermeknek, aki a címbeli kérdést teszi föl. Többé nem kell babonákhoz menekülnünk, amikor olyan nehéz kérdésekkel nézünk szembe, mint: Van-e az életnek értelme? Mi végre vagyunk? Mi az ember? A kiemelkedő zoológus, G. G. Simpson, ez utóbbi kérdéshez a következő megjegyzést fűzte: „Hangsúlyozni szeretném, hogy a kérdés megválaszolására tett 1859 előtti kísérle­tek semmit sem érnek, és jobban járunk, ha teljesen figyelmen kívül hagyjuk őket.”
Ma az evolúció elmélete nagyjából annyira lehet kétséges, mint az az elmélet, hogy a Föld kering a Nap körül, ám a darwini forradalom összes következményét máig sem ismertük fel. Az állattan még ma is elhanyagolt szaktárgy az egyetemeken, s a kevesek, akik ezt választják, gyakran anélkül döntenek így, hogy felmérnék mély filozófiai jelentőségét. A filozófiát és a „bölcsészet­tudományoknak” nevezett tárgyakat még mindig majdnem úgy tanítják, mintha Darwin sohasem élt volna. Nem kétséges, hogy ez idővel meg fog változni. Bárhogy is van, nem az a szándékom, hogy általában a darwinizmust pártfogoljam ebben a könyvben.
Az evolúciós elmélet következményeit veszem benne szemügyre egy konkrét kérdés szempontjából. Célom az, hogy megvizsgáljam az önzés és önzetlenség biológiáját.
Szaktudományos érdekességétől eltekintve, e tárgy emberi je­lentősége is nyilvánvaló. Érinti társas létünk minden oldalát - hogy szeretünk és gyűlölünk, harcolunk és együttműködünk, adunk és lopunk, kapzsik és nagylelkűek vagyunk. Mindezekről látszólag számot adnak Konrad Lorenz: Az agresszióról (On Agression), Robert Ardrey: A társadalmi szerződés (The Social Contract és Eibl-Eibesfeldt: Szeretet és gyűlölet (Love and Hate) című könyvei is. A baj ezekkel a könyvekkel az, hogy szerzőik teljesen és véglete­sen félreértették az evolúció működését. Az a feltevésük hibás, hogy az evolúcióban a faj (vagy a csoport) s nem az egyén (vagy a gén) java a fontos. Ironikus, hogy éppen Ashley Montagu illesse Lorenzet azzal a kritikával, hogy „a >>foggal és körömmel küzdő természet<< felfogását valló XIX. századi gondolkodók egyenes le­származottja..." Ahogy én értem Lorenz nézeteit az evolúcióról, Montaguval nagyon is egybehangzóan vetné el Tennyson híres mondatának implikációit. Én mindkettőjüktől eltérően úgy gondo­lom, hogy a természetes szelekció modern felfogását nagyszerűen foglalja össze a „foggal és körömmel küzdő természet” megfogal­mazás.
Mielőtt belekezdenék a magam érveinek kifejtésébe, röviden tisztázni szeretném, hogy mi az, amiről szólni kívánok, s mi az, amiről nem beszélek. Ha megtudnánk valakiről, hogy hosszú és sikeres életet élt le a chicagói gengszterek világában, joggal volná­nak sejtelmeink arról, hogy miféle ember lehetett. Számíthatnánk bizonyos tulajdonságaira: rámenős volt, gyorsan kezelte a pisz­tolyt, és megvolt az a képessége, hogy megbízható barátokat szerezzen. Véleményünk nem volna megingathatatlan, de tény, hogy levonhatunk bizonyos következtetéseket egy ember jellemé­ről, ha tudunk valamit azokról a körülményekről, melyek között életben maradt és boldogult. E könyv azt fejti ki, hogy mi magunk és minden más állat génjeink alkotta gépek vagyunk. Génjeink ­sikeres chicagói gengszterekhez hasonlóan - fennmaradtak, bizo­nyos esetekben évmilliókon át, egy olyan világban, amelyben nagy a­ konkurrencia. Ez feljogosít bennünket, hogy génjeinkről feltételezzünk bizonyos tulajdonságokat. Ki fogom fejteni, hogy a sikeres gén egyik meghatározó tulajdonsága a könyörtelen önzés. A gén önzése rendszerint önző egyéni viselkedésben is megnyilvánul. Ám mint látni fogjuk, vannak olyan sajátos körülmények, amikor a gén saját önző céljait legjobban azáltal érheti el, hogy elősegíti az önzetlenség bizonyos korlátozott formáját az egyedi állatok szintjén. A „sajátos” és a „korlátozott” fontos szavak az utóbbi mondatban. Bármennyire szeretnénk is az ellenkezőjét hinni, az egyetemes szeretet és a faj egészének érdeke olyan fogalmak, melyek evolúciós szempontból egyszerűen értelmetlenek.
Ezzel eljutottam az első olyan dologhoz, amiről ez a könyv nem szól. Nem hirdetek evolúcióra épített erkölcsöt. Nem arról beszé­lek, hogy nekünk, embereknek, hogyan kellene erkölcsösen viselkednünk. Ezt azért hangsúlyozom, mert tudom, hogy félreértés veszélye fenyeget azon túlságosan is nagyszámú embertársaim részéről, akik megfeledkeznek róla, hogy más vélekedni a dolgok állásáról, és megint más kardoskodni amellett, hogy a dolgoknak hogyan kéne lenniök. Szerintem is nagyon visszataszító volna olyan emberi társadalomban élnünk, amely pusztán a gén egyetemes, könyörtelen önzésének törvényén alapul. De sajnos, bár­ mennyire fájlalunk is valamit, attól az még igaz marad. Szándékom szerint ismeretterjesztő könyvet írtam, de ha az olvasó erkölcsi tanulságot akarna levonni belőle, akkor olvassa figyelmeztetés­ként. Figyelmeztessen arra, hogy ha olyan társadalmat szeretnénk felépíteni, melyben az egyének nagylelkűen és önzetlenül együtt­működnek a közjó érdekében, kevés segítségre számíthatunk a biológiai természettől. Próbáljuk megtanítani a nagylelkűséget és az önzetlenséget, mert önzőnek születünk. Értsük meg, miben mesterkednek saját önző génjeink, mert akkor legalább esélyünk lehet arra, hogy keresztülhúzzuk a számításukat, s ez olyasmi, amire egyetlen más faj sem törekedett soha.
A tanításra vonatkozó megjegyzéseimmel összefüggő hiba ­mellesleg nagyon gyakori hiba - azt feltételezni, hogy a genetikai úton öröklött tulajdonságok eleve rögzültek és módosíthatatla­nok. Génjeink utasíthatnak arra, hogy legyünk önzők, de nem feltétlenül kell egész életünkben engedelmeskednünk nekik. Talán egyszerűen csak nehezebb megtanulnunk az önzetlenséget, mint ha genetikai programunk szerint volnánk önzetlenek. Az állatok közül az embernél egyedülállóan nagy szerepe van a kultúrának, a tanult és hagyományozott hatásoknak. Némelyek azt állítják, hogy a kultúrának oly nagy a jelentősége, hogy a gének,. akár önzők, akár nem, gyakorlatilag érdektelenek az emberi természet megértése szempontjából. Mások nem értenek ezzel egyet. Min­den azon múlik, hogy ki-ki melyik oldalon áll a vitában afölött, hogy a természet vagy a nevelés határozza-e meg az ember tulajdonságait. S itt a második dolog, amiről ez a könyv nem szól: nem foglalok állást a természet-nevelés (nature or nurture) vitában. Természetesen nekem is van véleményem, de nem fogom kifejteni, legfeljebb amennyiben burkoltan benne van a kultúráról alkotott felfogásomban, melyről az utolsó fejezet szól. Ha valóban kiderülne, hogy a géneknek semmi közük sincs a mai ember viselkedéséhez, ha valóban egyedülállóak volnánk e tekintetben az állatok között, akkor is érdemes volna legalábbis megvizsgálni azt a szabályt, amely alól éppen hogy csak kivétellé vál­tunk. Ha pedig fajunk nem annyira kivételes, mint amennyire gondolni szeretnénk, akkor még fontosabb, hogy kutassuk a sza­bályt.
Harmadszor: ez a könyv nem ad részletes leírást az ember vagy bármely más konkrét állatfaj viselkedéséről. Tényszerű részleteket csupán iIIusztratív példaként fogok használni. Nem fogom azt mondani: „Ha megnézzük a páviánok viselkedését, azt találjuk, hogy önzőek; ezért valószínű, hogy az emberi viselkedés ugyan­csak önző.” A „chicagói gengszter” példa logikája egészen más, mégpedig a következő. Az emberek és a páviánok a természetes szelekció révén fejlődtek ki. Annak alapján, amit a természetes szelekció múködéséről tudunk, várható, hogy mindennek, ami természetes szelekció útján fejlődött ki, önzőnek kell lennie. Ezért azt kell várnunk, hogy a páviánok, az emberek és minden más élő teremtmény viselkedését önzőnek fogjuk találni. Ha arra az eredményre jutunk, hogy várakozásunk. téves volt, ha megfigyelésünk szerint az emberi viselkedés valóban önzetlen, akkor valami rejté­lyes dologgal állunk szemben, olyasmivel, ami magyarázatot kíván.
Mielőtt továbbmennénk, definícióra van szükségünk. Egy létező dologról, például a páviánról, akkor mondjuk, hogy önzetlen, ha oly módon viselkedik, hogy azzal egy másik hasonló létező dolog jólétét a saját jóléte rovására növeli. Az önző viselkedés pontosan ellentétes hatású. A „jólétet” a „túlélés esélyeként” határozzuk meg, még akkor is, ha a hatás a túlélés és a halál esélyére oly kicsiny, hogy elhanyagolhatónak látszik. A darwini elmélet modern változatának egyik meglepő következménye, hogy a túlélés való­színúségét látszólag jelentéktelenül kicsiny mértékben befolyásoló tényezőknek jelentékeny hatásuk lehet az evolúcióra, mert renge­teg idő áll rendelkezésre ahhoz, hogy érzékelhetővé váljanak.
Fontos felismernünk, hogy az önzetlenség és önzés fenti megha­tározásai a viselkedésen alapulnak, s nem a szubjektumon. Nem foglalkozom itt a motívumok pszichológiájával. Nem fogom meg­vitatni, hogy vajon az emberek, akik önzetlenül viselkednek, ezt „valójában” titkolt vagy tudattalan önző motívumokkal teszik-e. Lehet hogy igen, lehet hogy nem, és lehet, hogy sohasem tudhat­juk meg, de akárhogy is van, ez a könyv nem erről szól. Definícióm csupán arra vonatkozik, hogy egy tett hatásaként csökken, illetve növekszik a feltételezett önzetlen jótevő, illetve a feltételezett haszonélvező túlélésének esélye.
A viselkedésnek a hosszú távú túlélési kilátásokra gyakorolt hatását bizonyítani nagyon bonyolult dolog. A gyakorlatban, ami­kor a definíciót a valóságos viselkedésre alkalmazzuk, a „látszólag” szóval kell módosítanunk, enyhítenünk. Látszólag önzetlen tettnek azt nevezzük, amely felszínesen olybá tűnik, mintha eredménye­ként az önzetlen lény (bármily kevéssel is) nagyobb valószínűséggel pusztul el, az a lény pedig, amelyre a tett hatása irányul, nagyobb valószínűséggel marad életben. A behatóbb vizsgálat gyakran feltárja, hogy a látszólagos önzetlenség valójában leplezett önzés. Ezt megint csak nem úgy értem, hogy a mögöttes motívumok titkon önzőek, hanem hogy egy tett valódi hatása a tulélési kilátásokra a fordítottja annak, amit eredetileg gondoltunk.

Bemutatok néhány példát a látszólag önző és látszólag önzetlen viselkedésre. Nehéz levetkőznünk elfogultságunkat, amikor saját fajunkról van szó, ezért példáim inkább más állatokra vonatkoznak majd. Először lássunk néhány példát egyes állatok önző visel­kedésére.

A dankasirályok telepesen fészkelnek, a fészkek csupán egy-két méterre vannak egymástól. Amikor a kis sirályok kikelnek, kicsik és védtelenek, könnyű őket lenyelni. Nagyon gyakori, hogy egy­-egy sirály megvárja, míg a szomszédja elfordul, esetleg halászni megy, s ekkor lecsap szomszédja valamelyik csibéjére, és egész­ben lenyeli. Ezáltal kiváló táplálékhoz jut anélkül, hogy halfogással kellene fáradnia, és saját fészkét védtelenül kellene hagynia.

Közismertebb a nőstény ájtatos manók hátborzongató kanniba­lizmusa. Az ájtatos manók nagy ragadozó rovarok. Általában kisebb rovarokat, például legyeket esznek, de szinte bármit megtá­madnak, ami mozog. Párosodáskor a hím óvatosan felkúszik a nőstényre, átkarolja és kopulálnak. A nőstény - ha teheti - megeszi a hímet, kezdve azzal, hogy leharapja a fejét, amikor a hím közelít hozzá, vagy közvetlenül azután, hogy átkarolta, vagy pedig miután szétváltak. A nőstény szempontjából az látszana a legértelmesebb megoldásnak, ha megvárná, amíg a kopuláció véget ér, s csak azután látna hozzá, hogy megegye a hímet. Ám úgy tűnik, fejének elvesztése nem zökkenti ki a hím testének többi részét szexuális lendületéből. Sőt mivel a rovar feje bizonyos gátló idegközpontok székhelye, lehetséges, hogy a nőstény növeli a hím szexuális teljesítményét azáltal, hogy megeszi a fejét. Ha így van, akkor ez további ráadás. Az elsődleges haszon mindenképpen a tartalmas táplálék.

Az „önzés” szó enyhe kifejezésnek tűnhet olyan szélsőséges esetekben, mint a kannibalizmus, ámbár jól ráillik definíciónk. Talán jobban együtt tudunk érezni az Antarktiszon élő gyáva császárpingvinekkel, amint ott állnak a víz szélén, és láthatóan nem mernek beugrani, mert félnek a fókáktóI. Ha csak egyikük is lemerülne, a többi már tudná, hogy van-e ott fóka vagy sem. Természetesen senki sem akar kísérIeti nyúl lenni, így hát várnak, sőt néha megpróbálják belökni egymást.

Hétköznapibb esetben az önző viselkedés egyszeűen abból áll, hogy az állatok nem hajlandók osztozni bizonyos javakon, például táláIékon, területen vagy szexuális partneren. Most azonban lás­sunk néhány példát a látszólag önzetlen viselkedésre.

A dolgozó méhek fullánkjának döfése nagyon hatásos védeke­zés a mézrablók ellen. Am ezek a méhek kamikaze harcosok. A fullánk bedöfésekor rendszerint létfontosságú belső szervek szakadnak ki a testükből, s nem sokkal később elpusztulnak. Az öngyilkos küldetése megóvhatja a kolónia létfontosságú táplálékkészletét, de ő maga már nem arathatja le tettének gyümölcseit. Meghatározásunk szerint ez önzetlen tett. Ne felejtsük el, hogy nem a tudatos motívumokról van szó. Ilyenek jelen is lehetnek meg nem is, akár itt, akár az önző viselkedésről szóló példáinkban, de definíciónk szempontjából lényegtelenek.

Aki feláldozza az életét a barátaiért, nyilvánvalóan önzetlen, de az is az, aki egy kis kockázatot vállal értük. Sok kisebbfajta madár, amikor valamilyen repülő ragadozót, például sólymot lát, jellegze­tes „vészkiáltást” hallat, amire az egész csapat megfelelő menekü­lési akcióba fog. Közvetett bizonyítékunk van arra, hogya vészkiál­tást hallató madár külön veszélynek teszi ki magát, mivel felhívja magára a ragadozók figyelmét. Ez csupán csekély többletkockáza­tot jelent, mégis úgy tűnik, legalábbis első pillantásra, hogy tette definíciónk szerint önzetlen tettnek minősül.

Az állati önzetlenség leggyakoribb és legszembeszökőbb meg­nyilvánulásait a szülők, különösen az anyák gyermekeik iránti viselkedésében találjuk. Melengetik őket, akár fészkükben, akár saját testükben, óriási áldozatokat hozva etetik, és időnként nagy kockázatot vállalva védelmezik őket a ragadozóktóI. Hogy csak egy konkrét példát vegyünk, sok földön fészkelő madár úgyneve­zett „figyelemelterelő színjátékot” mutat be, amikor valamilyen ragadozó, például róka közeledik. Az anyamadár elbiceg a fészek­tő1 az egyik szárnyát kitartva, mintha törött volna. Ezzel a ragado­zót, amely könnyú prédát érez, tovacsalogatja a fiókákat rejtő fészektől. Végül az anyamadár abbahagyja a színlelést, és a levegőbe emelkedik, még éppen idejében ahhoz, hogy elkerülje a róka állkapcsait. Ezzel valószínűleg megmenti fiókái életét, maga azon­ban némi kockázatot vállal.

Állításaimat nem próbálom meg mesékkel bizonyítani. Kiszemelt példák sohasem igazolnak valamirevaló általánosítást. E történetekkel csupán azt kívánom illusztrálni, hogy mit értek önzetlen és önző viselkedésen az egyedek szintjén. Könyvem azt mutatja be, hogyan magyarázható meg mind az egyéni önzés, mindpedig az egyéni önzetlenség azzal az alaptörvénnyel, amit én a gén önzésének nevezek. Előbb azonban térjünk ki az önzetlenségnek egyfajta hibás értelmezésére, mivel nemcsak széles körben ismert, de általában az iskolákban is ezt tanítják.

Ez az értelmezés azon a téves felfogáson alapul, amelyet már említettem, s amely szerint az élőlények abba az irányba fejlődnek,hogy „a faj javára” vagy „a csoport javára” tegyenek. Könnyű kitalálni, hogy honnan jön ez a gondolat a biológiában. Az állatok életük nagy részét a szaporodásnak szentelik, és a természetben megfigyelt önfeláldozó tettek legtöbbjét a szülőktől látjuk. „Fajfenntartást” mondunk szaporodás helyett, ami tagadhatatlanul a szaporodás következménye. E logika szerint nem is olyan nagy túlzás az a következtetés, hogy a szaporodás „funkciója” a faj fenntartása. Innen már csupán egy apró „félrelépés”, és oda lyukadunk ki, hogy az állatok általában oly módon viselkednek, hogy az előnyös legyen a fajfenntartás szempontjából. Innen már következik a fajtársak iránti önzetlenség.

E gondolatmenet talán még darwinista módon is megfogalmazható. Az evolúció a természetes szelekció révén működik, ez pedig a „legalkalmasabb” fennmaradását jelenti. De vajon miről beszélünk? A legalkalmasabb egyedekről, a legalkalmasabb fajtákról, a legalkalmasabb fajokról vagy miről? Bizonyos esetekben ez nem sokat számít, amikor azonban az önzetlenségről van szó, nyilvánvalóan döntő. Ha a fajok küzdenek - darwini értelemben - a létért, akkor az egyedet talán legcélszerűbb egyszerű közkatonának tekinteni, akit fel kell áldozni, ha a faj egészének érdeke úgy kívánja. Kissé tudományosabban fogalmazva: az a csoport, például faj vagy fajon belüli populáció, amelynek tagjai készek feláldozni magukata csoport jólétéért, kisebb valószínűséggel hal ki, mint az a rivális csoport, melynek egyedei mindenekelőtt saját önös érdekeiket követik. A világot eszerint főleg önfeláldozó egyedekből álló csoportok népesítik be. Ez a csoportszelekciós elmélet, amelyet az evolúciós elmélet részleteiben járatlan biológusok hosszú időn át igaznak hittek, s melyet V. C. Wynne-Edwards tárt híres könyvében a nyilvánosság elé, majd Robert Ardrey népszerűsített „A társadalmi szerződés”-ben. A hagyományos változatot rendszerint egyedszelekciónak nevezik, noha én személy szerint jobban szeretek génszelekcióról beszélni.

Az egyedszelekció híve az iménti gondolatmenetre nagyjából a következőképp vághatna vissza. Még egy önzetlen tagokból álló csoportban is szinte biztosan lesz egy engedetlen kisebbség, amely megtagadja, hogy bárminemű áldozatot hozzon. Ha csak egyetlen önző lázadó van is, aki kész arra, hogy kihasználja a többiek önzetlenségét, akkor ő definíció szerint nagyobb valószínűséggel marad fenn és nemz utódokat. Utódai többnyire öröklik önző jegyeit. Több nemzedék után az önző egyedek kerekednek felül az „önzetlen csoportban”, és az megkülönböztethetetlen lesz egy önző csoporttól. Még ha megengedjük is, hogy kezdetben léteznek lázadók nélküli önzetlen csoportok - bár ez valószínűtlen -, nagyon nehéz elképzelni, mi akadályozhatná meg az önző egyedeket abban, hogy bevándoroljanak a környező önző csoportokból, és csoportközi házasság révén foltot ejtsenek az önzetlen csoportok tisztaságán.

Az egyedszelekció híve elismeri, hogy egyes csoportok csakugyan kihalnak, s hogy egy csoport kihal-e vagy sem, azt befolyásolhatja egyedeinek viselkedése. Még azt is elismeri, hogy ha netán a csoport egyedeinek megadatna az előrelátás képessége, beláthatnák, hogy hosszú távon legfőbb érdekük, hogy megóvandó az egész csoportot a pusztulástól, korlátozzák önző mohóságukat. Hányszor elmondták ezt az utóbbi években Britannia dolgozónépének! A csoport kihalása azonban lassú folyamat az egyedi versengés sebes vagdalkozásához képest. Még akkor is, midőn a csoport lassan és kérlelhetetlenül csúszik lefelé a lejtőn, az önző egyedek az önzetlenek rovására rövid távon növekvő jólétnek örülnek. Lehet, hogy Britannia polgárai meg vannak áldva előrelátassal, az evolúció azonban nem néz a jövőbe.

Noha a csoportszelekció elmélete ma csekély támogatásra lel azon hivatásos biológusok köreiben, akik értik az evolúciót, mégis nagy intuitív vonzereje van. Az állattan hallgatóinak egymást követő nemzedékei az iskolát elhagyva meglepetéssel tapasztalják, hogy nem ez az általánosan elfogadott álláspont. Aligha hibáztathatók érte, hiszen a középiskolai biológiatanárok számára írt Nuffjeld Biology Teachers' Guide-ban is az alábbiakat találjuk: „Magasabbrendű állatok között még olyan viselkedésformát is tapasztalunk, amely az egyed öngyilkossága révén biztosítja a faj fennmaradását.” A névtelen szerző a boldog tudatlanság állapotában leledzik, s nem veszi észre, hogy valami ellentmondásos dolgot mondott. E tekintetben Nobel-díjas társaságban van. Konrad Lorenz „Az agresszióról” című művében az agresszív viselkedés „fajfenntartó” funkcióiról ír, mely funkciók egyike annak biztosítása, hogy csak a legalkalmasabb egyedeknek lehessenek utódai. Ez a körben forgó okoskodás gyöngyszeme, itt azonban azt szeretném vele bizonyítani, hogy a csoportszelekció eszméje oly mélyen átitatta Lorenzet, hogy akárcsak a Nuffjeld Guide szerzője, ő sem veszi észre, hogy állításai ellentétesek az ortodox darwini elmélettel.

Nemrégiben szórakoztató példát hallottam erre egy ausztráliai pókokról szóló, egyébként kiváló BBC televíziós műsorban. A műsorban szereplő „szakértő” megjegyezte, hogy a pókcsemeték óriási többségének az a sorsa, hogy zsákmányul essék más fajoknak, majd így folytatta: „Talán ez életük valódi célja, a faj fennmaradásához ugyanis csupán néhányuknak kell életben maradnia.”

Robert Ardrey „A társadalmi szerződés”-ben a csoportszelekció elméletét általában az egész társadalmi rend megmagyarázására használta fel. Az embert nyilvánvalóan olyan fajnak tekinti, mely letért az állati igazságosság útjáról. Ardrey legalább megtanulta a leckéjét. Az a döntése, hogy nem ért egyet a hagyományos elmélettel, tudatos döntés volt, s ez becsületére válik.

A csoportszelekciós elmélet nagy vonzerejének egyik oka talán az, hogy nagyon is összhangban van azokkal az erkölcsi és politikai eszmékkel, melyeket legtöbben vallunk. Lehet, hogy egyénileg gyakran önző módon viselkedünk, de idealistább pillanatainkban tiszteljük és becsüljük azokat, akik mások javát mindenek fölé helyezik. Ámbár némileg zavarban vagyunk afelől, hogy milyen tágan akarjuk értelmezni azt a szót, hogy „mások”. A csoporton belüli önzetlenség gyakran együtt jár a csoportok közötti önzéssel. [...] Más szinten a nemzet az egyik fő haszonélvezője önzetlen önfeláldozásunknak. Fiatalemberektől elvárják, hogy meghaljanak hazájuk nagyobb dicsóségéért, sőt arra bátorítják őket, hogy öljenek meg másokat, olyan embereket, akikről semmit sem tudnak azon kívül, hogy nem honfitársaik. (Furcsa módon az emberek mintha szívesebben feláldoznák az életüket háború idején, mint életszínvonaluk növekedését békeidőben.)

Az utóbbi időben ellenérzést tapasztalhatunk a rasszkultusszal és a hazafiassággal szemben, s érezhető olyan tendencia, hogy felebaráti érzéseink tárgyául az egész emberi fajt tegyük meg. Önzetlenségünk e humanista kiszélesítésének van egy érdekes folyománya, amely megint csak támogatni látszik a „faj java” eszméjét az evolúcióban. A politikai liberális, aki rendesen az emberi faj etikájának legmeggyőződésesebb szószólója, ma gyakorta a legnagyobb megvetéssel viseltetik azok iránt, akik altruizmusuk kitágításában egy kicsit tovább mennek, s kiterjesztik azt más fajokra is. Ha azt mondom, hogy jobban érdekel a bálnák lemészárlásának megakadályozása, mint az emberek lakáskörülményeinek javítása, akkor valószínűleg megdöbbentem némely barátomat.

Régi az az érzés, és mélyen gyökerezik, hogy saját fajunk tagjai megkülönböztetett erkölcsi figyelmet érdemelnek más fajok tagjaihoz képest. Békeidőben az emberölést a legsúlyosabb bűnnek tekintik. Kultúránkban ennél egyedül az emberevés tilalma szigorúbb (még akkor is, ha halottról van szó). Ugyanakkor más fajok egyedeit élvezettel elfogyasztjuk. Sokunkat még a legszörnyűbbb bűnök elkövetőinek kivégzése is el borzaszt, miközben derűsen elnézzük nagyon is szelíd jószágok bírósági tárgyalás nélküli kivégzését. Csakugyan, más ártalmatlan fajok tagjainak leölését felüdülésnek és szórakozásnak tekintjük. Az embrió, melyben nincs több emberi érzés, mint egy amőbában, messze több tiszteletet és jogi védelmet élvez, mint egy felnőtt csimpánz. Pedig a csimpánz érez és gondolkodik, és újabb kísérleti adatok szerint talán még egyfajta emberi nyelvet is meg tud tanulni. Az embrió saját fajunkhoz tartozik, s ezért azonnal különleges előjogokban részesül. Hogy vajon ez az etika - amit Richard Ryder speciészizmusnak nevez - logikai szempontból valamennyire is szilárdabb alapra helyezhetó-e, mint a „fajelmélet” etikája, nem tudom. Azt azonban tudom, hogy az evolúcióbiológiában semmiképpen sem megalapozott.

Az emberi etika zavaros abban a tekintetben, hogy melyik szinten kívánatos az önzetlenség - a család, nemzet, emberfajta, faj vagy minden élő dolog szintjén -, s ez tükröződik a biológiában is, mert nem világos, hogy az evolúció elmélete alapján melyik szinten kell önzetlenségre számítanunk. Még a csoportszelekció hívét sem lepné meg, hogy egymással versengő csoportok visszatetsző módon viselkednek egymás iránt: a szakszervezeti tagokhoz vagy a katonákhoz hasonlóan saját csoportjukat részesítik előnyben a korlátozott javakért folytatott küzdelemben. De akkor érdemes feltenni a kérdést: hogyan dönti el a csoportszelekció híve, hogy melyik szint a fontos? Ha szelekció folyik a fajon belüli csoportok között és a fajok között, miért ne érvényesülhetne nagyobb csoportosulások között is? A fajok nemzetségekbe, a nemzetségek rendekbe, a rendek pedig osztályokba csoportosulnak. Az oroszlánok és az antilopok egyaránt az emlősök osztályának tagjai, éppúgy mint mi. Akkor hát nem várhatnánk-e el az oroszlánoktól, hogy tartózkodjanak az antilopok megölésétől az emlősök érdekében? Nyilván madarakra vagy hüllőkre kellene vadászniuk, hogy megóvják az osztályt a kihalástól. No de akkor ki törődjék a gerincesek egész törzsének fenntartásával?

Noha a reductio ad absurdum módszerével érvelve világosan rámutathatok a csoportszelekció elméletének gyenge pontjaira, az egyéni önzetlenség jelensége továbbra is magyarázatra vár. Ardrey odáig megy, hogy a csoportszelekciót tartja az egyetlen lehetséges magyarázatnak az olyan viselkedésformákra, amilyen például a Thomson-gazellák „pattogása”. Ez az erőteljes és feltűnő ugrálás a ragadozó előtt a madarak vészkiáltásával analóg, amenynyiben a társakat figyelmezteti a veszélyre, miközben az ugrálogazella nyilvánvalóan magára vonja a ragadozó figyelmét. Világos, hogy magyarázattal kell szolgálnunk a gazellák pattogására és minden hasonló jelenségre, és én éppen erre készülök a további fejezetekben.

Előbb azonban fel kell sorakoztatnom érveimet annak a véleményemnek a védelmében, hogy az evolúciót leghelyesebb a lehető legalacsonyabb szintű szelekció alapján vizsgálni. Ebben a hitemben erősen befolyásolt G. C. Williams nagyszerű könyve, az Alkalmazkodás és természetes szelekció. Az általam középpontba állított gondolat körvonalaiban már A. Weismann-nál felbukkant - a gén előtti időkben, a századfordulón - a csíraplazma folytonosságára vonatkozó tanában. Ki fogom fejteni, hogy a szelekció s ennélfogva az önérdek alapegysége nem a faj, nem is a csoport, sőt nem is az egyén. Az alapegység a gén, az öröklődés egysége. Ez némely biológus számára az első pillantásra talán szélsőséges nézetnek látszik. Remélem amikor majd látják, hogy pontosabban mire gondolok, egyet fognak érteni azzal, hogy felfogásom lényegében ortodox, még ha szokatlan módon fogalmazom is meg. Az okfejtés végigviteléhez időre van szükség, s elkezdenünk a legelején, magának az életnek a kezdetével kell.