Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Roy Porter

 

Vér és virtus

Az orvostudomány rövid története

 

 

A betegség

 

Erre fakó lovat láttam, a Halál ült rajta, nyomában az Alvilág. Hatalmat kapott a Föld negyedrésze fölött, hogy karddal, éhínséggel, halállal és fenevadakkal pusztítsák az életet.

Jelenések Könyve 6:8

 

A betegség és az orvosok közötti háborúnak, ahol a harcmező az emberi test, volt kezdete és közepe, de soha nincs vége. Úgy is mondhatnánk, hogy az orvostudomány története korántsem valamiféle diadalmas fejlődés meséje. Ahogy Pandóra szelencéjének története vagy a keresztény bűnbeesés mutatja, a ragályok és a járványok nem egyszerűen végzetes természeti csapások, amelyek legyőzhetőségében ugyan reménykedhetünk, hanem az emberiség nagyobb részt saját maga okozza ezeket. A fertőző betegségek a társadalmakkal együtt keletkeznek, s a betegség nem kevésbé társadalmi termék, mint maga az orvostudomány, amely szembeszáll a betegségekkel. A civilizáció nemcsak elégedetlenséget, hanem betegségeket is termel.

Az antropológusok szerint Afrikában tűnt fel ötmillió évvel ezelőtt a majomember, az alacsony homlokú, széles állkapoccsal rendelkező Australopithecus. Hárommillió éven belül alakult ki az egyenes testtartású, nagyobb agyvelejű előd, a Homo erectus, aki tudott tüzet gyújtani, kőeszközöket használni és végül megtanult beszélni is. Körülbelül egymillió évvel ezelőtt ez a mindenevő faj elterjedt Ázsiában és Európában, és innen egyenes út vezetett a kb. 150 000 éve megjelent Homo sapiensig.

Vadászó-gyűjtögető paleolitikumi elődeink kemény és veszedelmes körülmények között, rövid ideig éltek. Mindazonáltal elkerülték azokat a járványokat, amelyek a későbbi társadalmakat ostromolták. A Kalahári-sivatag bozótlakóihoz hasonlóan, kicsiny és szétszórt csoportokban élő nomádok voltak. A fertőző betegségek (a himlő, a kanyaró, az influenza és hasonlók) minden bizonnyal jóformán ismeretlenek voltak előttük, hiszen az ezeket a betegségeket okozó mikroorganizmusok nagy népsűrűséget igényelnek. Az elszigetelt vadászó-gyűjtögető életmódot folytató emberek nem időztek egy helyen elég hosszú ideig ahhoz, hogy a vízforrásokat beszennyezzék vagy szeméthalmok jöjjenek létre, amelyek vonzzák a betegséget terjesztő rovarokat. S legfőképpen nem voltak háziállataik, amelyek oly ellentmondásos szerepet játszottak az emberiség történetében. A háziállatok tették ugyanis lehetővé a civilizációt, ám egyben a betegségek állandó és gyakran pusztító forrásainak is bizonyultak.

Ahogy az ember meghódította a földet, úgy hódították meg az embert a kórokozók. Ezek közé tartoznak az élősködő férgek és rovarok (bélférgek, bolhák, kullancsok és ízeltlábúk, valamint a mikroorganizmusok, például a baktériumok, vírusok és protozoonok), amelyek rendkívül gyorsan szaporodnak, súlyos betegségeket okozva a baktériumhordozókban, de általában – minden rosszban van valami jó – biztosítják a túlélők immunitását az újrafertőződés ellen. Az ilyen mikroszkopikus ellenségek az emberrel összezárva vettek részt evolúciós küzdelemben, ugyanis a túlélést nem a végső győztesek és vesztesek jellemezték, hanem a kényszerű együttélés.

 

Ahogy az emberi faj megsokasodott, kiözönlött Afrikából, először Ázsia és Kelet-Európa meleg vidékeire, majd később északra. Nomád életmódot folytattak egészen az utolsó eljegesedés (pleisztocén) végéig, amely mintegy 12 000-10 000 évvel ezelőttre tehető. Miután a nagyvadállomány kimerült és nem álltak többé rendelkezésre hatalmas, érintetlen földek, az emberi faj a népszaporulatból eredő nyomás hatására földművelővé vált. Nem volt más alternatíva: termelj vagy pusztulj el.

Az éhínségtől fenyegetve az emberek a próbálkozásokon és kudarcokon át megtanulták felhasználni a természeti erőforrásokat és megtermelni táplálékukat. A vad füvekből gabonát – búza, árpa, rizs, kukorica stb. – nemesítettek, háziasították a kutyát, a szarvasmarhát, a birkát, a kecskét, a sertést, a lovat és szárnyasokat. Ennek következtében néhány évezreden belül a kőkorszak vadászai pásztorokká és földművelőkké váltak, akik képesek uralmuk alá hajtani kevésbé fejlett szomszédaikat. Az emberiség túljutott első túlélési gyakorlatán.

Az állattenyésztéssel és a rendszeres fölműveléssel járó letelepedés lehetővé tette a népesség állandó növekedését. Az erdőirtás, a termény betakarítása és az élelem elkészítése munkaigényes tevékenység, amely több munkáskezet kíván, a dolgozókat viszont etetni kell. Idővel ez a fejlődés szervezettebb és állandóbb közösségek kialakulásához vezetett (falvak, városok, nagyvárosok létrejöttéhez), amelyek már vezetőkkel, törvényekkel és társadalmi hierarchiával, később törvényszékekkel és hivatalokkal rendelkeztek. S a különböző mesterségek és foglalkozások képviselői mellett megjelent a gyógyítás szakértője is.

Ám ha a mezőgazdaság elterjedése meg is mentette az emberiséget az éhínség malthusiánus fenyegetésétől, rászabadított egy új veszedelmet is: a fertőző betegségeket. A kórokozók ugyanis, amelyek hajdan kizárólag az állatokon élősködtek, hosszú és komplex evolúciós folyamat során átköltöztek az emberekbe: az állati betegségek átlendültek a fajok közötti szakadékon és – adaptálódva – emberi betegségekké váltak. A történelem során a darwini adaptálódások oda vezettek, hogy az ember jelenleg több mint hatvan, mikroorganizmus által okozott betegségben osztozik a kutyával, és csak alig kevesebb közös kórban a szarvasmarhákkal, birkákkal, kecskékkel, sertésekkel, lovakkal és szárnyasokkal.

A neolitikus korban a szarvasmarha segítette elő, hogy a tuberkulózis, a himlő és más vírusok emberi kórokozóvá váljanak. A sertések és a kacsák adták át az influenzavírust, a lovak a légzőszervi vírusokat, köztük nem utolsósorban a közös betegségünkké lett náthát. A kanyaró a marhavész (a kutyánál: szopornyica) eredményeként került a kutyáról és a marháról az emberre. Újabb fejlemény a BSE/CJU krízis – a szarvasmarhák szivacsos agyvelőgyulladása (encephalopathia), amely az emberi Creutzfeldt-Jakobs kór forrása. A kapzsi és gondatlan állattenyésztési gyakorlat elősegíti további betegségek átkerülését az állatokról az emberekre.

Ám az ember más módon is sebezhetőnek bizonyult. A gazdaság, a háziasított állatok és az élősködők hozták a szalmonellát és más baktériumokat, az ürülékkel szennyezett ivóvíz terjesztette a gyermekbénulást (poliomyelitis), a kolerát, a tífuszt, a májgyulladást (hepatitis), a szamárköhögést és a diftériát. A magtárakat elárasztották a baktériumok, a mérgező gombák, a rágcsálók ürüléke és a bogarak. Az emberek letelepedése rövidesen a betegséget is letelepedésre kényszerítene.

Időközben a férgek is elfoglalták állandó lakóhelyüket az emberi testben. A hasmenést és étvágytalanságot okozó élősködő orsóféreg, az Ascaris feltehetően a sertésről terjedt át az emberre, hasmenést és alultápláltságot okozva. Más élősködő bélféregfajták is megtelepedtek a belekben, például a több méter hosszúságú galandféreg, és a trópusi elephantiasist és fertőzéses vakságot okozó fonalférgek. Súlyos betegségek endémiás (helyi) betegségekké váltak mindenütt, ahol a földművelés az öntözéstől függött – Mezopotámiában, Egyiptomban, Indiában és a nagy folyamok mentén Dél-Kínában. A rizsföldeken tenyésztek a paraziták, amelyek a mezítlábas munkások véráramába kerülve okoznak fertőzést. Ilyen a vérmétely (Schistosoma), amely a bilharziát vagy schistosomiasist ("nagy has") okozza.

A tartós letelepedés tehát remek lehetőségeket teremtett a bogarak, férgek és paraziták számára. A földművelés egyben túlzott függőséget hozott létre a magas keményítőtartalmú növények monokultúrás termesztése tekintetében, amilyen az alacsony protein-, vitamin- és ásványianyag-tartalmú kukorica. A fejlődésben visszamaradott népek hajlamosabbak a betegségekre, és a szegényes táplálkozás egyenesen vezetett a pellagrához, az elgyengüléshez, a fehérjehiány-betegséghez, a skorbuthoz és más hiánybetegségekhez. A nomád életmódról a neolitikus társadalomra való átmenet során az egészségmutató kedvezőtlenül alakult, súlyosbodó fertőzések és csökkenő életerő jellemezték. Az emberek átlagos testmagassága csökkent.

A letelepült életmód magával hozta a maláriát is, amely mindmáig a meleg éghajlatú vidékek sorscsapása, és a globális felmelegedés feltehetően csak hozzájárul további elterjedéséhez. Elsőként az Afrika Szaharától délre fekvő területein véghezvitt mezőgazdasági érdekű erdőirtás következtében alakultak ki olyan meleg vizű mélyedések és csatornák, amelyek tökéletes szaporodási feltételeket biztosítottak a moszkitóknak. A lázzal járó malária tüneteit ismerték a görögök is, de tudományos magyarázata 1900-ig váratott magára. Az új trópusi orvostudománynak ekkor sikerült kimutatnia, hogyan okozza a betegséget az Anopheles szúnyogban élő mikroszkopikus méretű élősködő véglény, a Plasmodium. Az emberbe a szúnyogcsípés juttatja a kórokozót, amely azután a véráramon keresztül eljut a májba, ahol néhány hét lappangási idő alatt elszaporodik. Visszakerülve a véráramba, megtámadja a vörösvértesteket, és ezek roncsolódása okozza a visszatérő heves hidegrázást és magas lázat.

Miután elszaporodott a (máig leginkább sújtott) afrikai földművelő településeken, a malária Közel- és Közép-Keletre, valamint a mediterrán területekre terjedt át. India is alkalmasnak bizonyult a fertőzés terjedésére, csakúgy, mint Kína déli tengerparti sávja. A 16. századtól kezdve pedig az európaiak hajóval átszállították az Újvilágba is.

Bár a hulladékban és piszokban bővelkedő, nagy népsűrűségű települések elősegítették az ilyen heves fertőzések elszaporodását, az emberi faj igyekezete és szüntelen tettvágya biztosította, hogy a települések – jóllehet egészségtelenek voltak – mégis terjeszkedtek. Az emberiség nagyobb mérvű szaporodásával egyre több kirobbanó erejű betegség lobbant föl, amelyek hullámai időlegesen elülhettek ugyan, de felszámolni nem lehetett őket. A földművelés kialakulása előtt az össznépesség kb. 5 milliós lehetett. I. e. 500 táján, Athén aranykorában a világ népességének száma mintegy 100 millióra ugrott, az i. sz. 2. századra ez megkétszereződhetett, míg 2000-ben a Föld lakosságának létszáma hatmillárd-nyolcvanmillió volt. Az előrejelzések szerint ez a szám a következő évszázadon belül ismét megkétszereződik.

A megszaporodott népesség hatására még inkább terjedt nyomor és az éhezés. De bármennyire alultáplált, paraziták és ragályos betegségek által sújtott is az emberi faj, mégsem teljesen védtelen a betegségek támadásai ellen. A járványok túlélői megszerzik az ellenanyag védelmét, s a legrátermettebb egyedek túlélése hosszú távon azt eredményezi, hogy az egyre kifinomultabb immunrendszer képessé teszi az embert, hogy együtt éljen mikroorganikus ellenségeivel. Az immunanyagok a méhlepényen keresztül kerülnek a magzatba, vagy az anyatej látja el a csecsemőket bizonyos ellenanyagokkal, és genetikus védelem alakul ki, ahogy például a sarlósejtes vérszegénység a fekete afrikaiak számára védelmet nyújt a tartós malária ellen (a sors iróniája, hogy éppen ez tette ideális munkásokká őket az Újvilág rabszolgákkal műveltetett ültetvényein). A darwini alkalmazkodás így elveheti a halálos megpróbáltatások erejét.

Ám a fenyegetések továbbra is ijesztőek voltak, különösen az érintetlen népek számára. Az i. e. 3000 körüli időszakban kiterjedt városállamok keletkeztek Mezopotámiában és Egyiptomban, az Indus völgyében és a Sárga-folyónál, amelyeket a közép-amerikai városok létrejötte követett. Az Óvilágban az ilyen településeken hatalmas szarvasmarha-csordákat tartottak, amelyekről olyan, halált okozó betegségek terjedtek át az emberekre, mint a himlő. Más, eredetileg állatoknál ismert kórokozók – a diftéria, az influenza, a bárányhimlő, a mumpsz (járványos fültőmirigygyulladás) stb. – pusztító hatással voltak az olyan embercsoportokra, akik még nem szerezték meg az immunitást. A maláriától eltérően ezeknek az állati eredetű betegségeknek nincs szükségük közvetítőre, közvetlenül fertőznek, s azonnal és gyorsan terjednek.

Elkezdődött tehát a katasztrofális járványok kora. A civilizáció állandó terjedésével és a javak cseréjével a kereskedők, a tengerészek és fosztogatók tragikus módon elterjesztették a betegség görög ajándékát* az egészséges, ám a betegségekre fogékony egyedeknél. Egyes területek "háziasított" betegsége másokra halálos sorscsapást jelentett, mihelyt a kereskedelem, az utazás és a háborúk működésbe hozták a patologikus robbanóanyagokat. A betegségek terjesztésében meghatározó volt a város szerepe. Egészen a jelenkorig a városok annyira egészségtelenek és fertőzőek voltak, hogy a lakossá; soha nem tudott természetes módon regenerálódni. A városi népesség növekedése annak tudható be, hogy a falusi túlnépesedés következtében sokan költöztek a városba, s aztán rendre tragikusan érzékenyeknek bizonyultak a fertőzésekkel szemben. A messziről érkező bevándorlók pedig új betegségeket hoztak magukkal.

[* Timeo danaos et dona ferentes. Aeneis II. 49. Célzás a trójai faló történetére (Vergilius, Aeneis II. 13-267). A Tróját ostromló görögök végül úgy foglalták el a várost, hogy hatalmas falovat építettek, s ennek belsejében katonák rejtőztek el. Az ostromlók színlelt elvonulása után a trójaiak a szobrot – amelyről azt hitték, a görögöknek a békekötést szimbolizáló ajándéka – bevontatták a városba Az éj leple alatt a falóból előjöttek a görög harcosok, és kinyitották a városkapukat, így Agamemnón serege akadálytalanul bejutott a támadásra nem is számító városba.]

Az egyik központ Egyiptom volt. Az Ótestamentum krónikái szerint a járványokkal az Úr sújtotta a fáraók királyságát. A följegyzések szerint ezek a görögöket is gyászosan megtizedelték. Állítólag Afrikából indult ki az a halálos járvány, amely i. e. 430-ban sújtotta Görögországot. Következményeiről a történetíró Thuküdidész számolt be.* Az áldozatok fejfájásba, köhögésbe, hányásba, mellkasi fájdalmakba és görcsökbe haltak bele, a bőrük kivörösödött a hólyagoktól és fekélyektől, a betegség ráhúzódott a belekre, mielőtt végre a halál megszabadította őket a további szenvedésektől. Mi volt ez a betegség? Nem tudjuk, de hatása olyannyira katasztrofális volt, hogy véget vetett Athén felemelkedésének.

[* Az athéni járvány leírását l. Thuküdidész: A peloponnészoszi háború II 47-54. – Noha a klasszikafilológia pestissel azonosítja betegséget, ezt a nézetet az orvostörténeti irodalom – beleértve Portert – egyáltalán nem osztja.]

A járványok a rámai uralommal súlyosbodtak. Amikor a római légiók leigázták az akkor ismert világot, halálos kórokozók kaptak szabad átvonulást szerte a Birodalomban, majd hazatértek magába az Örök Városba. Az Antoninusok uralma idején bekövetkezett csapás – feltehetően himlő, amely hosszú ideig lappangott Afrikában és Ázsiában – a lakosság egynegyedét pusztította el (összesen kb. 5 millió embert) i. sz. 165 és 180 között. A kanyaró is halálosnak bizonyult azokon a területeken, ahol lecsapott a védtelen lakossága. Egy kevésbé régen bekövetkezett hasonló csapás kiválóan dokumentált leírásában (Observations Made During the Epidemic of Measles on the Faroe Islands in the Year 1846 – Megfigyelések a Faro szigeteken 1846-ban kitört kanyarójárványról) a szerző, Peter Panum beszámol róla, hogyan támadott meg a betegség a 7864 lakosból 6100-at az elzárt atlanti-óceáni szigeten, amely a megelőző 65 évben teljesen mentes volt a betegségtől.

Az olyan gyilkos kórok, amilyen a kanyaró, a bárányhimlő és hasonló járványos betegségek, mindennapi és enyhe lefolyású gyermekbetegségekké váltak. De volt idő, amikor egy érintetlen területet e betegségek halálos kimenetelű járványa oly mértékben sújthatott, hogy a népességcsökkenés vagy az immunizálódás következtében, azaz bacilusgazda hiányában maguk a kórokozók is kipusztultak. Valószínűleg a mikroorganizmusok ilyen ellentétes eredménnyel járó túlpusztító hatása lehetett jellemző az athéni járvány elültére is. Végeredményben azonban a fertőző központok alkalmasint elég nagyok voltak ahhoz, hogy elegendő nemimmúnis egyedet is befogadjanak, hogy azok azután bacilusgazdaként állandóan továbbterjesszék a betegségeket – ehhez mintegy évi 5000-40 000 bacilusgazda szükséges. Ilyen körülmények között bizonyos betegségek – például a kanyaró – az anyától átruházott immunitás révén gyermekbetegséggé szelídültek. A fiatal szervezetre gyakorolt hatásuk kevésbé volt súlyos, és ellenállóvá tették azt a további fertőzésekkel szemben. Amint a kezdetben gyilkos járványok endémikus betegségekké váltak, a növekvő népesség alkalmazkodott hozzájuk és felülkerekedett rajtuk. Ám a betegségek állandósultak, és ha kevésbé voltak is végzetesek, hosszadalmas gyengélkedéssel jártak.

Ám a népesség továbbra is ki volt téve más szörnyű – különösen a bacilusközvetítő rovarok okozta – fertőzéseknek. Velük szemben az emberek immunológiailag védtelenek maradtak, mivel ezek elsődlegesen egyáltalán nem az embereket, hanem az állatokat sújtó csapások voltak. Ilyen a bubópestis, amely végső soron rágcsálók betegsége. A pestisbacilus csak akkor támadja meg az embert, ha a fertőzött bolhák a járvány során már az összes patkányt kiirtották, és az emberre fanyalodnak – ami pusztító következményekkel jár. Amikor a bolha megcsípi a gazdatestet, a bacilus belekerül a véráramba. A legközelebbi nyirokcsomó átszűri, ez okozza a jellegzetes dagadt nyirokcsomókat ("bubo") a nyakon, a lágyékhajlatban és a hónaljban, és a fertőzöttek kétharmadát napokon belül megöli.

Az első dokumentált bubópestisjárvány a Római Birodalomban tört ki. A justinianusi kor járványa i. sz. 540-ben Egyiptomból indult ki, két évvel később Konstantinápolyra csapott le és a keleti Mediterráneum népességének egynegyedét kiirtotta. Ám a legpusztítóbb csapást a járvány következő ciklusa okozta. A Fekete Halál 1300 körül kezdett tombolni Ázsiában, majd a Közép-Keleten söpört végig Észak-Afrikáig és Európáig, s így átvette a leprától Isten ostorának szerepét. 1346 és 1350 között Európa népességének kb. egynegyede; mintegy 20 millió ember halt meg bubópestisben. Ez volt a legtöbb áldozatot követelő járvány Európa történetében. A pestis gőzerővel dolgozott, és tápot adott ama hátborzongató babonáknak – a Pokol és az Ördög rémséges látomásainak, a Haláltáncnak, az Apokalipszis lovasainak, a Kérlelhetetlen Kaszásnak –, amelyek a késő középkori gótikus képzeletet benépesítették, eretnekvadászatra és a boszorkányüldözésre serkentett a nyomorúságos bűnösök körében, akik meg voltak győződve arról, hogy Istent kell kiengesztelniük.

A kereskedelem, a háború és a hódítás állandóan exportálta a betegségeket. Az emberi egészséget valaha is legtragikusabban sújtó esemény Kolumbusz partraszállása volt Hispaniolán (a mai Dominikai Köztársaság és Haiti területén). 1492-ben két, egymástól évezredeken keresztül elszigetelt populáció került kapcsolatba: az Ó- és az Újvilág. Biológiai következményei egészen katasztrofálisak voltak. Az Újvilág őshonos népessége érintetlen, tehát sebezhető populáció volt, tökéletesen védtelen a spanyol konkvisztádorok által behurcolt betegségekkel szemben.

Az Újvilágban kitört első, Hispaniolát sújtó 1493-as járvány feltehetően sertésinfluenza volt, amelyet a Kolumbusz hajóján szállított sertések hurcoltak be. Ezt követték más betegségek is. A bárányhimlő 1528-ban elérte a Karib-szigeteket és megölte a Hispaniolán élő arawakok egyharmadát vagy felét, s innen továbbterjedt Puerto Ricóba és Kubába. A bárányhimlő Cortezzel együtt érkezett Mexikóba 1521-ben. A spanyol kalandor 300 európaival és néhány szövetségesével lecsapott az azték fővárosra, Tenochtitlánra (a mai Mexico City). Mire a város három hónappal később elesett, 300 000 fős lakosságának fele meghalt, elsősorban betegség következtében. Közöttük volt Montezuma, az azték uralkodó is. Ugyanez történt, amikor Pizarro 10 évvel később megtámadta az inkákat: Peruban megelőzte őt a bárányhimlő és a piszkos munka nagyját elvégezte helyette.

S ez még csak a kezdete volt az amerikai indiánok elleni, hosszan tartó baktériumtámadásnak. Hullámokban követte a kanyaró, az influenza és a tífusz, és mindegyik hatalmas pusztítást hozott. Bár Mexikó és az Andok lakossága kiheverte a csapást, a Karib-szigetek és Brazília partjainak lakossága közel járt a teljes kipusztuláshoz. A katasztrofális halálozás következtében a hódító spanyolok és portugálok munkaerőhiánnyal szembesültek, s ez rövidesen afrikai rabszolgák behozatalára késztette őket. A rabszolgakereskedelem azonban a maláriát és a sárgalázt hozta magával, s ezek további katasztrófák okozói lettek. Fegyverek és bacilusok együtt tették lehetővé, hogy a kicsiny Európa hatalma alá kényszerítsen egy fél kontinenst.

A kolumbuszi cserekereskedelemben az európaiak is kaptak egy szörnyű betegséget Amerikából: a szifiliszt. 1493-94-ben tört ki az első járvány Nápoly ostrománál, az Itáliáért folyó spanyol-francia háborúskodás alkalmával történt az első támadás Európa ellen. Hamarosan rettenetes járvány tombolt. A betegség a genitáliák elfekélyesedésével kezdődött, azután bőrkiütések, fekélyek és visszataszító tályogok alakultak ki, amelyek belerágták magukat a csontokba és az orrba, az ajkakba és a nemi szervekbe. A betegség gyakran halálos kimenetelű volt.

Az a tény, hogy az ostromban részt vevő spanyol katonák egy része Kolumbusz embere volt, arra enged következtetni, hogy a vérbaj (szifilisz) amerikai eredetű. Mint általában az új betegségek, néhány évtized alatt ez is futótűzként elterjedt. "Láttam újabban csapásokat – írta ebben az időszakban a szifiliszben szenvedő Joseph Gruenpeck –, rettenetes betegségeket és sokféle nyavalyát, amelytől a világ minden táján szenvedett az emberiség. Ezek között Gallia nyugati tengerpartjáról lopakodott be egy betegség, amely oly kegyetlen, oly fájdalmas és annyira visszataszító, hogy eleddig semmi sem volt a földön ilyen elrettentő, sem borzalmasabb vagy undorítóbb."

A szifiliszt egy dugóhúzó alakú kórokozó, a spirocheta baktériumok Treponema-csoportja okozza, amely számos egyéb betegségnek is kiváltója. Ez a betegség annak a korszaknak volt tipikus járványa, amelyet a társadalmi zavargások, és a tömeges vándorlások jellemeztek. A nemzetközi háborúk, a vándorló népesség, a katonák és a menekültek állandó mozgása nagyban hozzájárult elterjedéséhez.

Egy későbbi korszakban a piszkos katonai táborok és a gondozatlan katonák klasszikus betegsége, a tífusz lépett a szifilisz helyére a nagy háborús idők gyilkosaként. A tífusz – szövetségben "Tél Tábornokkal" – okozta Napóleon oroszországi hadjáratának katasztrófáját is. A franciák 1812 júniusában lépték át az orosz határt, a császár szeptemberben érte el Moszkvát, amelyet kiürítve talált. A rá következő öt hét alatt a Grande Armée-ban pusztító tífuszjárvány tört ki. A hadsereg 600 000 katonájából csak kevesen tértek vissza, és ennek elsődlegesen a tífusz volt az oka. Ebben az időben vált a tífusz az ipari forradalom által felbolygatott városok egyik nagy "mocsokbetegségévé".

A kolera ezzel szemben a 19. század új betegsége volt. Az indiai szubkontinensen endémikus (helyi megbetegedés) jellegű, és korábban nem vált globálissá. Az első, 1816-ban kezdődő pandémia (általános járvány) ázsiai tombolása után nyugat felé vonult, Európát fenyegette, de végül meghátrált. A második kolerajárvány 1826-ban tört ki. Ázsia-szerte elterjedt, betört Egyiptomba és Észak-Afrikába, átvonult Oroszországon és Európán, s a halál szörnyű módjával ismertette meg az embereket. A hirtelen jelentkező hányinger erős hányáshoz és hasmenéshez vezet, szürke színű, folyékony széklet, ún. "rizslé" ürül, amelyben végül semmi más nincs, csak folyadék és béldarabok*. Rendkívül erős görcsök jelentkeznek mohó szomjúság kíséretében, s ettől kezdve folyamatos a leépülés. A beteg kiszárad, és a halálközeli állapotban a kolerás jellegzetes látványát nyújtja: összeaszott, beesett arc, hólyagos, elkékült ajkak.

[* Innen korabeli magyar elnevezése: ázsiai hány székelés]

Nem értettek egyet abban, mi okozza, hogy mi okozza a kolerát: számtalan gyógymód mondott csődöt, semmi sem segített. Londonban 1832-ben volt egy 7000 halottat követelő járvány, és hasonló volt a helyzet Párizsban is. Ugyanebben az évben a kolera elérte Észak-Amerikát. Az első csapás New Yorkot és a keleti partot sújtotta, 1834-ben végigvonult a kontinensen a Csendes-óceánig és elterjedt délen, Latin-Amerikában is.

A harmadik pandémia 1852-ben tört ki, legborzalmasabb éve 1854 volt. 1847 és 1861 között két és fél millió orosz fertőződött meg a kolerával és az elhunytak száma meghaladta az egymilliót. A negyedik általános járvány 1863-ban kezdődött és 1875-ben ért véget, 1892-ben az ötödik járványkitörés behozta a pusztulást Hamburgba (ahol a rossz vízvezetékrendszer csak rontott a helyzeten). Ekkor azonban közegészségügyi intézkedésekkel már korlátozni lehetett a kolerát, főképp miután Robert Koch 1884-ben azonosította a bacilust. Ennek következtében a hatodik pandémia (1899 - 1926) már alig érintette Nyugat-Európát. Úgy tűnik, hogy a legújabb időkben a kolera visszaszorult Ázsián kívülre, nevezetesen Latin-Amerikába.

 

Amennyire ellentmondásos áldásnak bizonyult a földművelés (több ember számára tette ugyan lehetővé a fönnmaradást, ám ez az életerő rovására történt), az ipari forradalmat éppannyira jellemezték hasonló fejlemények. Miközben a népesség növekedett s a prosperitás erőteljesebb lett – persze vele együtt az egyenlőtlenség is –, az iparosítás következtében egészségtelen életkörülmények alakultak ki, elterjedtek a foglalkozási betegségek (amilyen pl. a tüdőbetegség a bányászoknál és a fazekasoknál), az új városi környezetben pedig új betegségek jelentek meg, amilyen például az angolkór.

A nyomor régi betegségei mellett a jóléttel együtt járó betegségek is feltűntek. A rák, az elhízás, a szívkoszorúér betegsége, a magas vérnyomás, a cukorbetegség, a tüdőtágulás és számos krónikus és degeneratív betegség gombamód szaporodott a gazdag, elöregedő társadalmakban. A Harmadik Világon most kezdenek végigsöpörni azok a betegségek, amelyek a nyugati életstílus terjedéséből következnek, s a dohányzással, az alkoholfogyasztással, a zsíros étrenddel, a rossz minőségű élelmiszerekkel, gyorsételekkel és kábítószerekkel kapcsolatosak. Ezek a betegségek most szedik áldozataikat Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában.

Bár a kolera és más gyilkos betegségek eltűntek, a 20. század újabbakat hozott. Az I. világháború következményeként a "spanyolnátha" söpört végig a földön, tömeges pusztítást okozva. Ez volt a valaha előfordult legsúlyosabb pandémia. Nem egészen két év alatt kb. 60 millió áldozatot követelt szerte a világon. Pontos oka mindmáig ismeretlen, és ez a tény állandóan ébren tartja a félelmet, hogy a halálos influenza visszatérhet. És még mindig jelennek meg új betegségek: az AIDS, az Ebola, a Lassa és Marburg láz. Az eredetileg a szub-szaharai Afrikában megjelent AIDS szexuális váladékokkal és vérrel terjed. Először 1981-ben figyeltek föl az orvosok arra, hogy Amerikában a homoszexuális férfiak különös, az immunrendszer összeomlásával kapcsolatos, ritkán előforduló állapot következtében halnak meg. Az első pánikperiódust a bűnbakkeresés ("homoszexuális dögvész"), a politikai felelősség áthárítása és az intenzív orvosi kutatás jellemezte, amelyet azután 1984-ben az emberi immunelégtelenséget okozó vírus (HIV) felfedezése követett. Manapság általánosan elfogadott nézet, hogy a HIV-vírus a felelős a betegség kialakulásáért. Ellenanyag vagy gyógymód felfedezésének reménye egyelőre meghiúsult. Részint azért, mert a vírus túl gyors mutációra képes, s így a gyógyszeres kezelés eddig csak palliatív (tüneti kezelés) lehetett. Másrészt, mivel a HIV-vírus tönkreteszi az immunrendszert, az áldozatok az ún. opportunista fertőzéseknek vannak kitéve, amelyek olyan betegségek kialakulását segítik elő, mint pl. a tuberkulózis. Ez utóbbiról nemrég még úgy vélték, végleg eltűnt, mostanra azonban visszatért. Mivel hosszú ideig tartó tünetmentes állapot után lép fel, az AIDS különösen veszélyes s továbbra is ellenőrizhetetlen maradt. Leginkább azoknál a szub-szaharai népeknél pusztít, amelyek a legszegényebbek és orvosi, egészségügyi ellátottságuk kezdetleges.

1969-ben az amerikai hadsereg egészségügyi alakulatainak főparancsnoka azt mondta, hogy az amerikai nép a fertőző betegségek könyvét mára becsukta, a mikrobák elleni háborút megnyerték. Ennek a nézetnek az ostobasága jellemző arra a rövidlátó orvosi optimizmusra, amely az egy generációval előttünk élő embereket jellemezte. Manapság ennél sokkal józanabb a közhangulat. Az evolúció perspektívájából nézve az ember világméretű harca a betegségekkel szemben inkább halogató taktikának tűnik egy soha véget nem érő háborúban.

 

Az emberek a közelmúltig mindenütt a betegségek uralma alatt élték le életüket. Csak minden második újszülött élte túl a csecsemőkort, a gyermekkor és az ifjúkor a legsebezhetőbb időszakok voltak, és tragikusan nagy volt a gyermekágyban meghalt anyák száma. "A világ egyetlen hatalmas kórház" – szólt az ismert mondás. Ezek a tapasztalatok színezték a kereszténység siralomvölgy-vízióját a földi életről: az ember nyilvánvalóan bűnös másképpen miért volna oly sok szenvedés?

Az emberek, főleg a szegények, keményen tűrték a betegséget, a fájdalmat, a rokkantságot és a korai elöregedést. A sztoicizmus vált a második természetükké, de nem a fatalizmus: őseink megpróbálták jól megoltalmazni magukat, megpróbáltak törődni magukkal és családtagjaikkal, amikor megbetegedtek. Azok, akik megengedhették maguknak, néha hivatásos gyógyítókhoz fordultak.

 

Az orvosok

 

Nyakkendője és ingének mellfodra mindig a lehető legfehérebb volt; öltönye a legfeketébb és a legjobb szabású; arany óralánca roppant súlyos, pecsétnyomója vastag. Tükörfényes csizmája minden lépésnél csikorgott. …Miközben betegei tüneteiket sorolták, időnként sajátosan cuppantott ajkával és azt mondta: "Ohó!" – s ezzel nagy bizalmat keltett bennük.

Charles Dickens (1812-1870): Martin Chuzzlewit

(Jobling doktor bemutatása)

 

Mivel az ember környezetét betegségek tarkították, a civilizáció kezdettől fogva a kiengesztelés és az enyhülés formáit kutatta. Az emberek mindig igyekeztek magukat és családjukat megóvni – ez szerves része az önfenntartásnak és a családról való gondoskodásnak. Ám a gyógyítás ősidőktől fogva a jövendőmondók és vajákosok munkájának is része volt, akik megpróbálták elűzni a felülről jövő rosszat, és gyógyító szereket adtak. Az őskori barlangrajzok készítői mintegy 17 000 évvel ezelőtt állatfejes maszkot viselő rituális táncosokat festettek. Feltehetően ezek a gyógyító emberekről fennmaradt legrégibb ábrázolásaink. A letelepült életmódot folytató, összetett társadalmak fejlődésével együtt megjelentek a gyógynövényárusok, a szülészek, a csontkovácsok és gyógyító papok.

Az őslakos gyógyítók közül kiemelkednek Szibéria és az Újvilág jól ismert sámánjai betegségűző varázslásokból és rituálékból álló repertoárjukkal. Fétisekkel, a fekete mágia elleni védelmül szolgáló amulettjeikkel és szerencsehozó talizmánjaikkal a sámánok egyszerre töltötték be a gyógyítók, varázslók, jósok, tanítók és papok funkcióit, és azt állították, hogy olyan spirituális hatalommal rendelkeznek, amely gyógyít, legyőzi a varázslatot és biztosítja a termékenységet. Manapság az antropológusok a sámánoknak és hasonló népi gyógyítóknak értékes orvosi és társadalmi szakértelmet tulajdonítanak.

A letelepedett civilizációk kialakulásával a gyógyító gyakorlat tovább finomodott, és írásba is foglalták. Az ókori Mezopotámiában (a mai Irak területén) diagnosztikai alapokra épült hivatalos orvosi rendszer jött létre. A diagnózis előjeleken és jóslási technikák alkalmazásán alapult. Ez utóbbi magában foglalta a hepatoszkópiát, vagyis az áldozati állatok májának vizsgálatát is. A gyógykezelés vallási rítusok és tapasztalati gyógymódok elegyéből állt. Egy vezető orvos irányítása alatt háromfajta gyógyító tevékenykedett: a jós (baru), aki jártas volt a jövendőmondásban, a pap (ashipu), aki a démonok elűzését és a ráolvasást végezte, és az orvos (asu), aki a gyógynövényeket alkalmazta, operált és sebet kötözött.

Mezopotámiához hasonlóan – az i. e. 3. évezredtől kezdve – a fáraók Egyiptomában is a hivatalos gyógyítók három típusa dolgozott: az egyik csoportot az orvosok (swnu) képezték, a másik kettőt a papok és a varázslók alkották. Ilyen orvos volt Iri, az Uralkodói Végbél Felügyelője, a fáraónak adandó beöntés szakembere, s egy másik Peseshet, aki vezető orvosnő lévén azt bizonyítja, hogy miként a Közel-Keleten, itt is voltak női gyógyítók. A leghíresebb gyógyító Imhotep volt, Dzsószer fáraó (i. e.2980 - 2900) főminisztere, aki orvosként, asztrológusként, papként, bölcsként és piramistervezőként szerzett hírnevet. Mondásait lejegyezték és szerzőjüket néhány generációval később istenként kezdték tisztelni. A fennmaradt papiruszok [papyri] arra utalnak, hogy az egyiptomi orvoslás vallási hiedelmeket és mágikus szertartásokat egyesített lenyűgöző mennyiségű gyógynövény felhasználásával és sebészi szakértelemmel.

 

A görögök különböző istenekkel és héroszokkal azonosították az egészséget és a betegséget; legjelentősebb közülük az Imhotephez hasonló Aszklépiosz (latinul Aesculapius) volt. Homérosz törzsi seborvosként említi, ám később Apollón fiaként és a gyógyítás isteneként tisztelték. Az orvoslás védőszentjévé emelkedett, szakállas Aszklépioszt bottal és kígyóval ábrázolták – ez a modern kaduceus-jelvény eredete, amelynek két kígyója dupla spirálként fonódik egymásba egy szárnyas boton.* Gyakran ábrázolták leánya, Hügieia (az egészség istennője) és Panakeia ("mindenre jó gyógyszer, csodaszer") társaságában, és feltehetően Aszklépiosz fiai lettek az első orvosok (Aszklépiadák). Aszklépiosz kultusza elterjedt és i. e. 200 körül minden görög polisz rendelkezett saját Aszklépiosz-szentéllyel. A leghíresebb Kósz szigetén (Hippokratész szülőhelyén) állt, valamint Epidauroszban, 30 mérföldre Athéntől. Akárcsak Egyiptomban, a beteg zarándokok Epidauroszban is ott alhattak a speciális inkubációs termekben, ahol azt remélték, hogy Aszklépiosz szobra előtt álmukban gyógyító látomás jelenik meg nekik.**

[* A kaduceus az Egyesült Államokban az orvoslás szimbóluma, az amerikai hadsereg katonaorvosai jelvényként viselik egyenruhájukon.]

[** Sok görög templom szakosodott jóslásra, gyógyításra. Az epidauroszi szentélyben inkubációval, azaz templomban alvással gyógyították a betegeket, akiknek álmukban megjelent Aszklépiosz, és betegségük gyógyítására vonatkozó jóslatot adott. A későbbiekben a betegnek nem kellett a templomban aludnia: ha nem volt képes a szentélyt felkeresni, akkor valamely hozzátartozója kért helyette álomjóslatot. A szentélyhez színház és stadion is tartozott, hogy gondoskodjanak a gyógyulni vágyók szórakoztatásáról. Görögországban máshol is végeztek inkubációs gyógyítást, pl. Amphiaraosz oroposzi szentélyében.]

Nyugaton a szakrális tevékenységgel szakító, szekularizálódott orvostudomány először görög földön, az i. e. 5. században jelenik meg a hippokratészi orvosokkal, akik lenézték a hagyományos, vallási gyógyítókat, és a szakmai identitás elitista ideálját alakították ki. Fölébe helyezvén magukat a gyógynövény-gyűjtögetőknek, a jósoknak és egyéb gyógyítóknak, akiket tudatlanoknak és sarlatánoknak tekintettek, kidolgozták az egészség és a betegség kiváló természetismereten alapuló naturális elméletét, és a gyógyítás naturális módozatait. A valódi orvos többé nem tetszelgett abban a szerepben, hogy ő a közvetítő istenek és emberek között: a beteg ember bölcs és megbízható barátja lett, aki ott állt a betegágy mellett.

A legenda szerint Hippokratész (i. e. kb. 460-377) Kósz szigetén született, tiszteletre méltó ember volt, az orvosi bölcsesség forrása. Azt a mintegy hatvan művet, amelyet az ún. Corpus Hippocraticum magában foglal, csak olyan értelemben lehet neki tulajdonítani, ahogy az Iliászt Homérosznak vagy a Pentateukhoszt Mózesnek. A belső ellentmondások azt mutatják, hogy a corpus egyes részei egy adott időszakon belül működő különbtéző szerzőktől származnak.

Egészen hasonlóan az indiai ayurvédikus orvosláshoz, a hippokratészi corpus is általánosságban a testnedvekkel magyarázza az egészséges és beteg állapotot. A testet a fejlődés és a változás azon ritmusa szabályozza, amelyet a szervezetünkben lévő négy nedv határoz meg. S a betegség vagy az egészség e testnedvek változó egyensúlyi állapotából következik. Az életerőt tápláló négy nedv a vér, a sárga epe, a nyálka és a fekete epe. Mindegyik sajátos szerepet játszik az élet fenntartásában. A vér az élet forrása, a sárga epe az emésztéshez nélkülözhetetlen gyomornedv. Minden színtelen váladék a nyálka fogalomkörébe tartozik – ez egyfajta kenő- és hűtőanyag. Látható a verejtékhon és a könnyben is, és a leginkább akkor nyilvánul meg, amikor túlsúlyba kerül a többi nedv rovására – például nátha és láz esetén. Problematikusabb a negyedik testnedv, a fekete epe vagy melankólia esete. Ez a s«tét nedv szinte soha nem található meg tiszta formában; úgy gondolták, a fekete epe okozza a testben található többi nedves anyai megfeketedését, például amikor a vér, a bőr vagy a széklet sötét színűvé válik.

Azt tartották, hogy a fizikai létezés látható és tapintható jelenségeinek – a testhőmérsékletnek, a színnek és a bőr szerkezetének – ez a négy fő nedv a gyökere. A vér meleggé és nedvessé teszi a testet, a sárga epe meleggé és szárazzá, a nyálka hideggé és nedvessé, a fekete epe pedig hideggé és szárazzá. A nedveket a görög tudomány négy kozmikus elemével állították párhuzamba. A meleg és heves vér a levegőnek, a meleg és száraz sárga epe a tűznek, a nyálka a víznek, és a fekete epe a hideg és száraz földnek feleltethető meg. Efféle analógiák a nedvek és a természeti világ egyéb aspektusai – például az égitesteknek az emberre gyakorolt asztrológiai hatásai, valamint az évszakok váltakozása – között is kimutathatók és alkothatók. A hideg és nedves tél rokon természetű a nyálkával: ez az az időszak, amikor az emberek megfáznak.

Minden egyes testnedvnek megvan a maga jellegzetes színe: a vér piros, az epe sárga, a nyálka halvány, a fekete epe meg sötét színű. Ezeket a színárnyalatokat tartották a pigmentáció okának, ezzel magyarázták, hogy a különböző népekhez tartozó emberek miért jellegzetesen fehérek, feketék, vörösek vagy sárgák, és hogy bizonyos egyedek miért sápadtabbak, barnábbak vagy vörösebbek mint mások.

A test alakját és alkatát is a nedvek egyensúlyi állapota magyarázza: a flegmatikus emberek például hajlamosak a kövérségre, a kolerikusak pedig soványak. Ez a magyarázata továbbá a vérmérsékletnek (temperamentum), vagyis annak, amit a későbbi századokban személyiségnek vagy lelki diszpozíciónak neveztek. Ennélfogva, ha valaki vérbő, annak pirospozsgás az arcszíne és szangvinikus, azaz vérmes a temperamentuma, életerős, energikus és erőteljes testalkatú, bár a bővérűség alkalmasint impulzív forróvérűséggel jár együtt. Ha valakiben túlteng az epe, az kolerikus, azaz epés vagy rosszmájú lesz, hirtelen harag és csípős nyelv jellemzi. Akiben a nyálka van túlsúlyban, az sápadt, flegmatikus, lomha, érzéketlen és hűvös jellemű, a fekete epe túlsúlyát pedig a sötét tekintet és a mogorva természet mutatja: az ilyen ember gunyoros, gyanakvó és hajlamos mindennek a sötét oldalát látni. Röviden szólva a nedvelmélet számtalan jól kezelhető magyarázatot kínál a fiziológia, a diszpozíció és a testi megjelenés holisztikus összekapcsolására, nem utolsósorban azért, mert meggyőző módon köti össze a belső állapotot (a vérmérsékletet) az olyan külső, testi jelenségekkel, amilyen az arcbőr színe, vagy betegség esetén a kórtünetek. Ezek a hiedelmek nem egyszerűen kézenfekvőek, de egyenesen nélkülözhetetlenek voltak mindaddig, amíg a természettudomány és az orvoslás nem rendelkezett közvetlen tudással arra vonatkozóan, hogy mi is zajlik az ember testében, a bőrtakaró alatt.

A nedvelmélet kész magyarázattal szolgált arra nézve is, hogy mitől betegszenek meg az emberek. Minden rendben van addig, amíg az élethez szükséges nedvek a vérmérsékletnek megfelelő, sajátos egyensúlyban vannak. A betegség akkor következik be, amikor közülük az egyik túlsúlyba kerül, vagy éppen ellenkezőleg, háttérbe szorul. Ha a test – esetleg helytelen táplálkozás következtében – túl sok vért termel, ezt a vér működési zavara, túlhevültség és láz követi. Ennek gutaütés, szélütéses roham vagy megháborodás lehet a következménye. A vérszegénység vagy a vér rossz minősége ezzel szemben csökkent életerőt jelent, a sebesülés következtében történő vérveszteség pedig gyengeséghez, kómához, sőt akár halálhoz vezethet.

Szerencsére – mondják a hippokratikus szerzők – ezek az egyensúlyhiányok megelőzhetők, illetve korrigálhatók az életmód (regimen) megváltoztatásával, vagy orvosi és sebészi eszközökkel. Azon a betegen, akiről úgy vélték, hogy mája túl sok vért termel, vagy akinek a vérét mérgekkel szennyezettnek találták, érvágást végeztek. Az étrend megváltoztatása szintén segíthetett. Részletes javaslatokat írtak elő az életmódra és a diétára vonatkozóan (a kettő együtt dietétika néven ismert): hiszen a megelőzés jobb a gyógyításnál.

A klasszikus orvostudományban uralkodó, s annak hagyományát megformáló nedvelmélet vonzereje a merészen fölvázolt archetipikus ellentétpárokon (meleg/hideg, nedves/száraz) alapuló, a természeti és az emberi, a testi és a lelki, az egészséges és a beteg fogalomkörét átfogó értelmezési sémában rejlett. Miközben megnyugtatóan érthető volt a laikus számára, rugalmasan kezelhető eszköznek bizonyult volt a betegágy mellett őrködő orvos kezében, és alkalmas volt a további elméleti finomításokra.

A hippokratészi iskola orvosai nem tetszelegtek a csodatévő szerepében, de arra vonatkozóan kötelezettséget vállaltak, hogy elsődleges célkitűzésük: úgy tevékenykedni, hogy az ne legyen a beteg kárára (primum non nocere – "az első, hogy ne ártsunk"), továbbá a beteg ember lelkiismeretes barátjaként léptek föl. Ez az emberi hozzáállás mutatja meg, hogy az orvos elkötelezett a mestersége iránt, nem a hírnevet vagy a szerencsét hajszolja, és ez vigaszt nyújtott az aggódó pácienseknek. Az orvosi magatartás morális vonatkozásai fogalmazódnak meg a Hippokratészi Esküben.