Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


SZENT-GYÖRGYI ALBERT

 

Az őrült majom

 

 

Az ifjúságnak

Előszó

 

 

Nem lehet kétséges, hogy az emberiség történelmének egyik legkritikusabb szakaszát éli, amely a nem túl távoli jövőben könnyen az ember teljes pusztulásával végződhet. Számtalan tanulmányt írtak már e válság okairól és az elhárítás módozatairól. Elemezték katonai, politikai, társadalmi, gazdasági, technikai és történelmi szempontokból. Egy tényezőről azonban általában mindenki megfeledkezett: s ez maga az ember – az ember mint biológiai egység és egész. Biológusként ezt a tényezőt vizsgálom ebben a könyvben.

Az emberiség úgy növekszik, mint a kígyó. Időnként levedli régi bőrét, és új bőrre tesz szert. Úgy tetszik, ez a folyamat az emberiség történelmének forrongó és nyugodt periódusaival esik egybe.

Erasmus, a reneszánsz bölcs tett különbséget a történelem forrongó és nyugodt szakaszai között. A forrongó időszakokban történtek a hirtelen változások. Minél gyorsabb volt az átalakulás, annál nagyobb volt a zavar. Két kérdésre kell felelnünk tehát: mi teremtette meg azt az éles átmenetet, amelyet napjainkban élünk meg, és hogyan illeszkedhet be az ember most formálódó új bőrébe? A végső kérdés nyilván az, hogy képes lesz-e túlélni az emberiség a ma élő emberek mesterkedéseit, akik – úgy látszik – gyakran inkább őrült majomként, mint épeszű emberként cselekszenek.


 

A kérdés felvetése

 

 

Miért viselkedik úgy az ember, mint egy őrült? Ezzel a kérdéssel szeretnék foglalkozni. Az ember történelme során először képes valóban élvezni az életet, először nem kell rettegnie a hidegtől, éhségtől és betegségektől. Most először tudja kielégíteni összes alapvető igényét. De történelme folyamán ugyancsak most először képes arra is, hogy egyetlen csapással elpusztítsa önmagát, vagy arra, hogy a szennyeződéssel és a túlnépesedéssel lakhatatlanná tegye ezt a szűkülő, kedves földtekét.

Úgy vélhetnők, bármely bolond képes bölcsen választani a jólét és a pusztulás két lehetősége közül; ebben az esetben tulajdonképpen a kellemes és a fájdalmas között kell dönteni. Úgy látszik, mintha az ember az utóbbit választotta volna, és a svábbogarak birodalmát kívánná megteremteni. A svábbogarak nem érzékenyek a nagy energiájú sugárzásra, és bőségre találnak majd abban a világban, amelyet megfosztottak az emberi élet fenntartásához szükséges forrásoktól. A világ legpazarlóbb országában az emberek öt százaléka éhezik. Ötven százalék éhezik a világ többi részén – gyermekek nem jutnak elegendő táplálékhoz, hogy egészséges testű és értelmű emberré fejlődjenek. Közben egyedül az Egyesült Államokban egytrillió (l 000 000 000 000) dollárt költöttek „védekezésre”, tömegpusztító eszközökre a második világháború óta. Természetesen a Szovjetunió sem marad le túlságosan. Ezek az összegek túl nagyok ahhoz, hogy akár a leggazdagabb fantáziával is elképzelhetnénk őket. Réges-régen sokkal magasabbra emelhették volna az ember életszínvonalát. Ez valódi bűnügyi történet, de nemcsak az. Elképesztően ostoba is, mert e paranoiás költekezéssel nem nyertünk egyebet, csak bizonytalanságot, idegfeszültséget és jegyet az önpusztításhoz, olyanok kezébe téve le sorsunkat, akikben nincs okunk bizakodni.

Ha az emberiség valóban ily esztelen, akkor hogyan vészelhette át történelmének előző évmilliót? Erre a kérdésre két lehetséges felelet van. Az egyik az, hogy az ember nem ennyire meggondolatlan, inkább a körülményei változtak meg úgy, hogy nem illik bele többé a környezetébe, és ettől válnak értelmetlenné tettei. Más azonban arra a következtetésre juthat, hogy az ember mindig ilyen volt, amilyen ma: mindig önpusztító volt, csupán a technikai lehetőségei hiányoztak ahhoz, hogy kipusztítsa önmagát. A történelemben mindig is rengeteg értelmetlen öldöklés és pusztítás folyt; csak a primitív és hatástalan gyilkos eszközöknek köszönhető, hogy az ember nem pusztította ki önmagát, mert ezek az eszközök biztosították, hogy bármilyen heves összecsapás után is maradjanak túlélők. A modern tudomány megváltoztatta a helyzetet. Ma már valamennyiünknek együtt kell elvesznünk.

Bármelyik is a helyes a két elgondolás közül, ha reménykedni akarunk a túlélésben, a lehető legsürgősebben meg kell tudnunk, mi tart bennünket ezen a végzetes vágányon, és van-e módunk, esélyünk rá, hogy letérjünk róla.

Ember és természet

 

 

A természet hatalmas, az ember kicsi. Az emberi élet jellege és színvonala mindig az ember és a természet viszonyától függött; attól, hogy mennyire volt képes megérteni az ember a természetet, és erőit saját hasznára fordítani.

Minden faj fennmaradása azon múlik, milyen mértékben képes alkalmazkodni a környezetéhez. Minden más élő fajhoz hasonlóan az embernek is ahhoz a világhoz kellett alkalmazkodnia, amelyben született. Ez a világ – mondjuk százezer esztendővel ezelőtt – végtelenül egyszerű volt, és egyszerűek voltak a problémái is. A legfőbb kérdés az volt, hogyan lehet napról napra életben maradni, élelmet, védelmet, szexuális partnert találni. Ez megannyi egyszerű szükséglet. Ennek megfelelően az ember olyan érzékszerveket fejlesztett ki, amelyek képessé tették rá, hogy a medve és a farkas, a fa és a kőszikla, tehát a környezet valamennyi lényeges eleme között különbséget tegyen. Életkörülményei annak arányában javultak, ahogy megtanulta formálni, használni az eszközöket. Felfedezte a tűt, a kereket, az íjat, a tüzet, a fémeket, a cserépégetést stb. Ezek jelezték a primitív létből felfelé vezető út állomásait.

Ezek a felfedezések az ember mindennapi tapasztalatain alapultak. Csak az emberi értelem nagyszerű nekilendülése idején, az ókori Egyiptomban és a görög-római világban kezdtek itt-ott próbálkozni azzal, hogy megértsék a természetet. Erőfeszítéseiket az „ókor tudománya”-ként összegezhetjük. Ennek a korszaknak a tudományára általában az ész mindenek fölött való erejébe vetett hit volt a jellemző, úgy vélték, ez valamennyi kérdést képes megoldani. Arisztotelész, akinek a tanai évszázadok gondolkodását határozták meg, azt hirdette, hogy a nagy kő gyorsabban esik, mint a kicsi. Ebben az állításban nem az a figyelemre méltó, hogy helytelen, hanem az, hogy Arisztotelész sohasem gondolt feltevésének ellenőrzésére. Bizonyára még az ötletet is sértésnek tekintette volna. Miért forduljunk segítségért a nyers tettekhez, ha az értelem felelni tud kérdéseinkre? Az emberi gondolkodás szabadsága igen korlátozott. Valamennyien igen szűk kalitkában, „korunk szellemében” élünk, mozgási szabadságunk nagyon csekély. Ha különböző korokban az emberek különbözőképpen gondolkodtak, az elsősorban nem annak köszönhető, hogy a kalitka tágult, hanem annak, hogy elmozdult. Korának szelleme tette lehetetlenné, hogy Arisztotelész felemeljen két követ, és megvizsgálja, melyik zuhan gyorsabban.

A XVI. században hatalmas változásnak kellett bekövetkeznie az emberi gondolkodásban, mert egy napon egy kétkedő fiatalember felment a pisai ferde torony tetejére, felvitt két követ, egy kicsit és egy nagyot, és megkérte a barátait: figyeljék meg, hogy a két egyszerre ledobott kő közül melyik ér először földet. Ez az ember – Galileo Galilei – nemcsak értelme tökéletességében kételkedett, hanem érzékszerveiben is. Ez késztette arra, hogy távcsövet készítsen. Felfedezte a Jupiter holdjait, melyeket előtte még ember sohasem látott, bizonyítva ezzel, hogy a világegyetem nem csupán az ember kedvére és gyönyörűségére jött létre. Az emberi értelemnek ezt az újjászületését ma „reneszánsz” néven foglaljuk össze. Galileo volt az első látnokok egyike. Őt követte nemsokára Kepler, Leeuwenhoek és sokan mások, akik mértek, megfigyeltek, számoltak: felépítették a klasszikus tudományt, melynek csúcsára Newton, Darwin és Pasteur ért fel.

Ez a klasszikus tudomány az ember által ismert világgal foglalkozott, azzal, amelybe az ember beleszületett, amelyhez alkalmazkodni próbált, amelyben élt. Ennek megfelelően ez a tudomány nem hozott minőségileg újat az emberi életbe, pusztán a környezet belső összefüggéseit tisztázta. Óriási hatása volt az emberi gondolkodásra, törvénnyel és renddel helyettesítette be az isteni szeszélyt, először fogalmazta meg, hol él az ember és mi is az ember valójában.

Az ókori tudomány nem változtatta meg az emberi életet. A klasszikus tudomány – néhány évszázadnyi lappangás után – a XIX. században elvezetett az ipari forradalomhoz, amely nagyot lendített az emberiség életszínvonalán. Lendített rajta, de nem hozott minőségileg újat. A tűt már évezredekkel ezelőtt ismerték, a varrógép csak gyorsabban és jobban tudott varrni. Hasonlóképpen a vasút – a „vasparipa” – csupán lekörözte a lovat, és kényelmesebbé tette az utazást. A halálozási arányszám csökkent, az élelmiszeres árutermelés növekedett, és új társadalmi osztály született, az ipari munkásság, de a világ képe egészében változatlan maradt.

A századfordulón négy fontos felfedezés jelezte az emberi történelem új szakaszának a kezdetét. Ismertté váltak a röntgensugarak (1895), az elektron (1895), a radioaktivitás (1896) és a kvantum (1900); ezeket a felfedezéseket nemsokára követte a relativitáselmélet (1905). Az új felfedezések közül egyik sem volt – és nem is lehetett – érzékszerveinkkel érzékelhető. Az ember körül olyan világ bontakozott ki, amelyről azelőtt sejtelme sem volt, amelyről érzékszervei semmilyen információval nem szolgálhattak számára. Érzékszervei nemcsak hogy nem informálták, nem is informálhatták, mert sajátosan olyan felépítésűek. Ellenkező esetben haszontalanok lettek volna, és a faj kipusztulását okozták volna. Ha én atomokat vagy kvantumokat érzékelnék teherautók helyett, elgázolnának; ha őseim elektronokat láttak volna medvék helyett, biztosan felfalták volna őket.

Az emberiség történelme immár két felvonásra oszlik; ezt a két szakaszt a századfordulón a modern tudomány megjelenése választja el egymástól. Az első periódusban az ember abban a világban élt, amelyben faja született, és amelyhez érzékszervei alkalmazkodtak. A másodikban átlépett egy új, kozmikus világba, melyben teljesen idegen. Történelme folyamán eddig sohasem kellett átélnie ilyen hirtelen változást. Én még nem vagyok olyan rettenetesen öreg, de nagyon jól emlékszem, amikor nagybátyám – maga is tudós – elmondta nekem, hogy Párizsban a Francia Tudományos Akadémiához benyújtottak egy dolgozatot, amely végérvényesen bebizonyította, hogy lehetetlen a levegőnél nehezebb testekkel repülni. Mindenki fellélegzett, mert a repülés gondolata már kezdte nyugtalanítani az embereket. Arra az időre is emlékszem, amikor az első gépkocsi megjelent az apám birtokán, és a munkások követelték, hogy a sofőr nyissa ki a motorházat, és leplezze le a csalást, vagyis az eldugott lovat.

Alig fél évszázados lappangás után a modern tudomány kezdte megváltoztatni az emberi életet, olyan tényezőket vezetett be, amelyekről azelőtt álmodni sem lehetett. Az ember rendelkezésére álló erők többé már nem földi, emberi léptékű erők voltak, hanem kozmikus erők, amelyek a világegyetemet formálták. Kis földi lángjaink ezer Celsius-fok körüli hőmérsékletét az atomreakciók több millió foka, a nap hője váltotta fel. A lovak sebességét – mint az emberi élet egyik tényezőjét – a fény vagy a hang sebességére cseréltük; fegyvereink viszonylagos ártalmatlanságát az atom ereje helyettesítette, amely kikötőket áshat, hegyeket mozgathat, vagy társadalmakat semmisíthet meg másodpercek alatt.

John Platt a változásokat összefoglalva bemutatta, hogy századunkban a közlési sebesség növekedésének nagyságrendje tízmilliószorosan, az utazási sebesség százszorosán, az adatkezelés sebessége egymilliószorosan, energiaforrásaink ezerszeresen, fegyvereink ereje egymilliószorosan, a betegségek ellenőrzésének képessége mintegy százszorosan, a népesség pedig ezerszeresen növekedett a néhány ezer esztendő előtti szinthez viszonyítva. És ez csak a kezdet, amely határtalan lehetőségeket nyit mindkét irányba: az emberi élet sohasem álmodott bőségének és méltóságának a megteremtéséhez, vagy a hirtelen, nyomorúságos vég felé.

Új, kozmikus világban élünk, és az ember nem ehhez formálódott. Hogy fennmarad-e, az most attól függ, milyen gyorsan és milyen jól tud alkalmazkodni, át tudja-e alakítani eszméit és elgondolásait, társadalma, gazdasága és politikája szerkezetét. Léte attól függ, gyorsabban tud-e alkalmazkodni, mintsem az ellenséges erők elpusztítanák. Pillanatnyilag nyilvánvalóan vesztésre áll.

Arra kényszerültünk, hogy az ősember agyával nézzünk szembe ezzel a helyzettel; olyan aggyal, amely nem sokat változott, mióta kialakult. Idejétmúlt gondolkodással, intézményekkel és módszerekkel fogadjuk a változásokat, olyan politikai vezetőkkel, akik szellemi gyökereikkel egy régi, a modern tudomány előtti világba kapaszkodnak, és azt hiszik, hogy e roppant problémák megoldásának egyetlen módja a csalafintaság, a kétszínűség, annak az atomarzenálnak a további növelése, amely már ma is elegendő ahhoz, hogy háromszorosan is elpusztítson minden élő egyedet, méghozzá úgy, hogy egy robbanófejet többel próbálnak helyettesíteni, új rakétalövedékeket készítenek, meg rakétaelhárító lövedékeket, vagy rakétaelhárító rakétákat elhárító újabb rakétákat, és megszámlálhatatlan billiókat költenek halálos fegyverekre. Máris egyetlen csapással eltörölhető bármilyen távoli város, ennek ellenére egyre több és több ilyen kilövésre kész bombát helyezünk el a föld alatt, a tenger mélyén, mintha ezek is régi típusú bombák volnának, amelyeknek a száma dönti el egy ütközet sorsát.

Az egész helyzetet az teszi szörnyen értelmetlenné, hogy ezeket a bombákat az égvilágon semmire sem lehet használni. Túlságosan erősek. Senki sem lőheti ki őket anélkül, hogy ne követne el öngyilkosságot, és ne pusztítaná el vele magát az emberiséget. A világ legerősebb katonai hatalma nem képes megbirkózni egy kicsiny, fejletlen nemzettel, amelynek egyetlen ilyen bombája sincs, most mégis kiszívja ellenfelének életerejét. Ez a világ, amelyben élő valóságában figyelhetem embertársamat, amint a Holdra lép, sőt beszélgetni hallom, miközben jómagam papucsban ülök otthon... ez már nem az a régi világ, amelyben az emberiség megszületett. Ez új világ, és új eszméket, új módszereket, új vezetőket követel. Ezt még nem sikerült megvalósítanunk, nem fogantak meg az „új” eszmék, nem fejlődtek ki az „új” vezetők, nem alakultak ki az „új” módszerek – mindez kétségbeejtően nyilvánvaló abból, hogy ma is ugyanúgy cselekszünk, mint elődeink évezredekkel ezelőtt. Századokon át az volt az emberek fő gondja, milyen lesz az élet a halál után. Úgy látszik, ma először arra kell válaszokat keresnünk, milyen lesz az élet a halál előtt.

Az agy és az értelem

 

 

Bármit cselekszik is az ember, először gondolatban teszi azt. A gondolkodás alapja meghatározott szerkezet – az agy. Semmilyen tett nem lehetséges a cselekvést végző anyagi rendszer nélkül, és ez a rendszer csak azt végezheti el, amire szerkezete képessé teszi. A tehén soha nem tojhatna tojást, bármennyire erőlködne is, nem lehet szöveget gépelni a lemezjátszóval vagy hanglemezt lejátszani az írógépen. Az ember szintén csak arra képes, amire agya lehetőséget teremt. Ezért, mielőtt az emberi tettekről beszélnénk, egy pillantást kell vetnünk az agyra, hogy lássuk, milyen ez a szerv, és milyen célra formálta meg a természet.

A létért való küzdelemben egyes állatok agyarakat, mások szarvakat vagy karmokat növesztettek, ismét mások mérgeket termeltek ki. Az embernek agya fejlődött, és sajátos módon ez a képlékeny anyagcsomó sokkal ragyogóbb eszköznek bizonyult az ember uralmának biztosításához, mint az agyarak, szarvak vagy mérgek. Az ember agyát nem azért alakította ki a természet, hogy az igazságot keresse, hanem azért, hogy élelem, biztonság és hasonló dolgok után kutasson, hogy felismerje az előnyös helyzeteket, hogy nap mint nap segítse az embert az életben maradásban. Az agy a túlélés szerve. Az emberi indulatok, tettek meghatározói a vágyak vagy a szükségletek, és az agy az emberi kielégülés eszköze.

A primitív társadalmakban valóban ez volt az agy egyetlen funkciója. A bonyolultabb társadalmakban azonban kifejlődött az agy új szerepköre, mégpedig az, hogy hangzatos indokokat találjon tetteinek és vágyainak igazolására. Ezt a feladatát agyunk olyan villámgyorsan végzi, hogy azzal áltathatjuk magunkat: valójában ezek az indokok motiválják tetteinket.

Az indokokról beszélve azonban egy dolgot tisztáznunk kell: azt, hogy semmiféle valós értelmük nincs. Szavakból állnak, és a szavakat sokféleképpen lehet összeilleszteni. Mindenki hallott Szókratész kedvenc szórakozásáról: „Állíts valamit, és én meg fogom cáfolni; aztán állítsd az ellenkezőjét, és én azt is meg fogom cáfolni.” Bármi igazolható szavakkal és logikával.

Nemzetségünk ősidőktől két csoportra oszlott: héjákra és galambokra. A héják a harcot, a galambok a békét kedvelik. Mindkét csoport egyformán igazolni tudja viselkedését szavakkal és logikával, így ennek az érvelésnek nincs jelentősége. Csak a puszta tény fontos, az, hogy vannak héják, és vannak galambok, a héják mindig héjaként, a galambok viszont galambként gondolkodnak és cselekszenek.

Egész idegrendszerünk egyetlen célra fejlődött ki: hogy létfenntartásunkat és szükségleteink kielégítését segítse. Minden reflexünk ezt a célt szolgálja, és kifejezetten önzővé tesz bennünket. Ritka kivételektől eltekintve az emberek valójában csak önmaguk iránt érdeklődnek. Mindenki szükségszerűen saját világának a központja.

Amikor az emberi agy mintegy százezer esztendővel ezelőtt elnyerte végső formáját, a problémák és a megoldások rendkívül egyszerűek voltak. Az embernek azonnal meg kellett ragadnia minden kedvező alkalmat; nem voltak távlati kérdések. A világ azóta megváltozott, de mi még mindig apró, közvetlen előnyökért áruljuk távolabbi létérdekeinket. Katonai-ipari komplexumunk, amely veszélyezteti az emberiség jövőjét, jórészt annak köszönheti szilárdságát, hogy nagyon sok ember mindennapi kenyere függ tőle.

Ez az érdekeltségi komplexum valamennyiünket hatalmában tart, magamat is beleértve. Amikor megkaptam a Nobel-díjat, az egyetlen nagy összeget, amit életemben valaha is láttam, tennem kellett vele valamit. A legegyszerűbben úgy szabadulhattam meg tőle, hogy befektettem; részvényeket vásároltam rajta. Tudtam, hogy közeledik a második világháború, és féltem, hogy ha olyan részvényeim vannak, amelyek értéke háború esetén emelkedik, én is kívánni fogom az öldöklést, így arra kértem az ügynökömet, olyan részvényeket vásároljon, amelyek értéke háborúban zuhanni fog. Megtette. A pénzemet elvesztettem, de megmentettem a lelkiismeretemet.

Az emberi gondolkodás említett jellegzetességének figyelemre méltó következményei vannak a társadalmi szerkezetekben. Filozófiájának megfelelően az ember intézményeket teremt társadalmi szükségletei kielégítésére. Egyesek csatlakoznak ezekhez az intézményekhez, személyes érdekeiket az intézményes érdekek hálójába szőve; intézményekébe, amelyek gazdagságától és hatalmától saját jólétünk függ. Ebből az következik, hogy ezek az intézmények rövidesen inkább a saját érdekeiket, mint a társadalmi szükségleteket szolgálják. Amint az idő telik, a társadalom szemlélete és igényei megváltoznak, de az intézmények változatlanok maradnak; addig harcolnak érdekeikért, amíg – gyakran szenvedések, pusztítás és vérontás árán – el nem söpri őket a forradalom. Az ember a megrázkódtatások következtében fejlődik; olyan lesz, mint a kígyó, amely időszakonként levedli a bőrét.

A modern tudomány szárba szökkenése jelentősen felgyorsította ezeket a változásokat. Legtöbb társadalmi intézményünk főleg a saját érdekeit szolgálja, s közben úgy tesz, mintha azt a célt szolgálná, amelyért létrejött. Ez egyaránt érvényes hadseregekre, egyházakra és kormányokra; azt mutatja, hogy képmutató világban, hamis látszatok világában élünk, olyan világban, amelyet ifjúságunk teljes egészében kezd elutasítani.

 

 

Az agy és az értelem

 

 

Bármit cselekszik is az ember, először gondolatban teszi azt. A gondolkodás alapja meghatározott szerkezet – az agy. Semmilyen tett nem lehetséges a cselekvést végző anyagi rendszer nélkül, és ez a rendszer csak azt végezheti el, amire szerkezete képessé teszi. A tehén soha nem tojhatna tojást, bármennyire erőlködne is, nem lehet szöveget gépelni a lemezjátszóval vagy hanglemezt lejátszani az írógépen. Az ember szintén csak arra képes, amire agya lehetőséget teremt. Ezért, mielőtt az emberi tettekről beszélnénk, egy pillantást kell vetnünk az agyra, hogy lássuk, milyen ez a szerv, és milyen célra formálta meg a természet.

A létért való küzdelemben egyes állatok agyarakat, mások szarvakat vagy karmokat növesztettek, ismét mások mérgeket termeltek ki. Az embernek agya fejlődött, és sajátos módon ez a képlékeny anyagcsomó sokkal ragyogóbb eszköznek bizonyult az ember uralmának biztosításához, mint az agyarak, szarvak vagy mérgek. Az ember agyát nem azért alakította ki a természet, hogy az igazságot keresse, hanem azért, hogy élelem, biztonság és hasonló dolgok után kutasson, hogy felismerje az előnyös helyzeteket, hogy nap mint nap segítse az embert az életben maradásban. Az agy a túlélés szerve. Az emberi indulatok, tettek meghatározói a vágyak vagy a szükségletek, és az agy az emberi kielégülés eszköze.

A primitív társadalmakban valóban ez volt az agy egyetlen funkciója. A bonyolultabb társadalmakban azonban kifejlődött az agy új szerepköre, mégpedig az, hogy hangzatos indokokat találjon tetteinek és vágyainak igazolására. Ezt a feladatát agyunk olyan villámgyorsan végzi, hogy azzal áltathatjuk magunkat: valójában ezek az indokok motiválják tetteinket.

Az indokokról beszélve azonban egy dolgot tisztáznunk kell: azt, hogy semmiféle valós értelmük nincs. Szavakból állnak, és a szavakat sokféleképpen lehet összeilleszteni. Mindenki hallott Szókratész kedvenc szórakozásáról: „Állíts valamit, és én meg fogom cáfolni; aztán állítsd az ellenkezőjét, és én azt is meg fogom cáfolni.” Bármi igazolható szavakkal és logikával.

Nemzetségünk ősidőktől két csoportra oszlott: héjákra és galambokra. A héják a harcot, a galambok a békét kedvelik. Mindkét csoport egyformán igazolni tudja viselkedését szavakkal és logikával, így ennek az érvelésnek nincs jelentősége. Csak a puszta tény fontos, az, hogy vannak héják, és vannak galambok, a héják mindig héjaként, a galambok viszont galambként gondolkodnak és cselekszenek.

Egész idegrendszerünk egyetlen célra fejlődött ki: hogy létfenntartásunkat és szükségleteink kielégítését segítse. Minden reflexünk ezt a célt szolgálja, és kifejezetten önzővé tesz bennünket. Ritka kivételektől eltekintve az emberek valójában csak önmaguk iránt érdeklődnek. Mindenki szükségszerűen saját világának a központja.

Amikor az emberi agy mintegy százezer esztendővel ezelőtt elnyerte végső formáját, a problémák és a megoldások rendkívül egyszerűek voltak. Az embernek azonnal meg kellett ragadnia minden kedvező alkalmat; nem voltak távlati kérdések. A világ azóta megváltozott, de mi még mindig apró, közvetlen előnyökért áruljuk távolabbi létérdekeinket. Katonai-ipari komplexumunk, amely veszélyezteti az emberiség jövőjét, jórészt annak köszönheti szilárdságát, hogy nagyon sok ember mindennapi kenyere függ tőle.

Ez az érdekeltségi komplexum valamennyiünket hatalmában tart, magamat is beleértve. Amikor megkaptam a Nobel-díjat, az egyetlen nagy összeget, amit életemben valaha is láttam, tennem kellett vele valamit. A legegyszerűbben úgy szabadulhattam meg tőle, hogy befektettem; részvényeket vásároltam rajta. Tudtam, hogy közeledik a második világháború, és féltem, hogy ha olyan részvényeim vannak, amelyek értéke háború esetén emelkedik, én is kívánni fogom az öldöklést, így arra kértem az ügynökömet, olyan részvényeket vásároljon, amelyek értéke háborúban zuhanni fog. Megtette. A pénzemet elvesztettem, de megmentettem a lelkiismeretemet.

Az emberi gondolkodás említett jellegzetességének figyelemre méltó következményei vannak a társadalmi szerkezetekben. Filozófiájának megfelelően az ember intézményeket teremt társadalmi szükségletei kielégítésére. Egyesek csatlakoznak ezekhez az intézményekhez, személyes érdekeiket az intézményes érdekek hálójába szőve; intézményekébe, amelyek gazdagságától és hatalmától saját jólétünk függ. Ebből az következik, hogy ezek az intézmények rövidesen inkább a saját érdekeiket, mint a társadalmi szükségleteket szolgálják. Amint az idő telik, a társadalom szemlélete és igényei megváltoznak, de az intézmények változatlanok maradnak; addig harcolnak érdekeikért, amíg – gyakran szenvedések, pusztítás és vérontás árán – el nem söpri őket a forradalom. Az ember a megrázkódtatások következtében fejlődik; olyan lesz, mint a kígyó, amely időszakonként levedli a bőrét.

A modern tudomány szárba szökkenése jelentősen felgyorsította ezeket a változásokat. Legtöbb társadalmi intézményünk főleg a saját érdekeit szolgálja, s közben úgy tesz, mintha azt a célt szolgálná, amelyért létrejött. Ez egyaránt érvényes hadseregekre, egyházakra és kormányokra; azt mutatja, hogy képmutató világban, hamis látszatok világában élünk, olyan világban, amelyet ifjúságunk teljes egészében kezd elutasítani.